Civilizáció az Indus völgyében – kérdőjelekkel

Az eddig ismert legrégebbi, feltárt magaskultúrák közül valószínűleg az óegyiptomi és a Dél-Mezopotámiában felemelkedett sumér civilizáció a legismertebb. Kevésbé van benne a köztudatban egy harmadik magaskultúra, mely jóval keletebbre, az indiai szubkontinens északnyugati részén, a Himalájából az Arab-tenger felé hömpölygő hatalmas folyam, az Indus alsó szakaszán és mellékfolyói mentén virágzott fel a Kr. e. III. évezredben, ám Kr. e. 1500 táján rejtélyes módon letűnt a történelem színpadáról. A magaskultúra Indus-völgyi civilizáció néven vonult be az emberi történelembe.

Az Indiát 1947-ig birtokló Brit Birodalomban a XX. század elején érdeklődés ébredt „a korona ékkövének” nevezett legértékesebb gyarmatuk történelme iránt. Ezért a múlt század első felében és derekán nagyszabású régészeti feltáró munka vette kezdetét az Indus és mellékfolyói mentén, mely azóta is tart. Az archeológiai kutatások eredményeként pedig feltárult előttünk egy ősi, máig sem teljesen ismert civilizáció, az Indus-völgyi kultúra. Gyökerei nem sokkal mélyednek távolabbi múltba, mint az óegyiptomi és a sumér civilizációé, ha ugyan később kezdett kialakulni azoktól, virágkorát pedig Kr. e. 2000 körül élte, amikor legalább négyszer akkora területre terjedt ki, mint Sumér.

Legjelentősebb városai közé tartozott Mohendzso-Daró, valamint Harappa. A városok központjában vastag fallal körülvett fellegvár (citadella) emelkedett, templomokkal, ahol kezdetben az anyaistennőt, később egy férfiistent is imádtak, illetve jelentős központi magtárépülettel, mely utóbbi mérete azonban nem érte el az óegyiptomi központi fáraói magtárépületek méreteit – de nem azért, mintha ez az ország szegényebb lett volna. Jókora magtárakat tártak ugyanis fel a citadellákon kívüli gazdag polgárházak mellett, ami arra utal, hogy a gazdagság és a hatalom jobban megoszlott, mint Egyiptom és Sumér földjén.

A városokra jellemző volt, hogy városfalaikat, lakóházaikat és egyéb építményeiket kemencékben égetett, jó minőségű téglából emelték, a környező őserdőkből ugyanis nagy mennyiségű fát tudtak kitermelni. Az utcák derékszögben metszették egymást, ami arra utal, hogy előzetes tervrajzok alapján létesített, tervezett településekről volt szó. A gazdagabbak otthonai emeletesek voltak, bennük fürdőszobákkal is, de a szegényebbek lakóházai is legalább két helyiségből álltak, s udvar is tartozott hozzájuk. A gazdagok magánfürdői mellett közfürdőkre is találtak, emellett fedett víz- és szennyvízcsatornákat építettek, így városaik meglepően komfortosaknak számítottak, magas szintű higiéniával – bő négyezer évvel ezelőtt!

A fémművesség terén sem maradtak el a két nyugatabbi civilizációtól: értettek a rézolvasztáshoz, illetve a réz és az ón egybeolvasztásával készített bronz öntéséhez. S megjegyzendő: míg a Közel-Keleten voltak ősi rézbányák, ónlelőhelyekkel viszont nem rendelkeztek, a hozzájuk legközelebb eső ónlelőhelyek az Ibériai-félszigeten és Indiában voltak megtalálhatóak, Indiában azonban az ón is előfordult. Így könnyen lehetséges, hogy az óegyiptomi, illetve a sumér bronzöntők az ón legalább egy részét, ha nem az egészét Indiából szerezték be… Emellett az Indus-völgyiek értettek az üveggyártáshoz, a cserépedényeken kívül a fajansz készítéséhez, ismerték és használták a fazekaskorongot is. Tízes alapon számoltak, akárcsak az óegyiptomiak, súly-, hossz- és űrmértékeik azonban eltértek mind a sumérekétől, mind az egyiptomiakétól.

Az írásbeliségig is eljutottak, szövegeik nagy részét viszont valamilyen könnyen romlandó anyagra róhatták, mivel ezek nem maradtak fenn. Csak főleg zsírkőből készült pecsétnyomókon, illetve amuletteken találkozhatunk különös írásjeleikkel, mindig valamilyen ábra, például az Indiában ma is élő, nyilván az Indus-völgyiek által kitenyésztett, jellegzetes, púpos szarvasmarha, a zebu, vagy éppen a szintén általuk háziasított elefánt társaságában. A szövegek azonban túl rövidek, ráadásul kevés írásjel is található, így az ősi írásrendszer megfejtésére tett összes eddigi kísérlet sikertelennek bizonyult. S igencsak meglepő, hogy a húszezer kilométerrel keletebbre, jóval később kialakult egyetlen, ugyancsak megfejtetlen óceániai írásrendszer, a Húsvét-szigeti írás több jele nagyon hasonlít az Indus-völgyi írásjelekre, melyekről nem tudni, betű-, szótag- vagy fogalomírásról van-e szó, tehát hogy egy jel egy betűt, egy szótagot, vagy egy egész fogalmat jelöl-e.

Visszatérve az indus-völgyi amulettekhez, többüket Sumérban is felfedezték, indiai eredetű kagylók és gyöngyök társaságában, egy Dél-Mezopotámiában fellelt ősi váza képe pedig valószínűleg Indus-völgyi istentiszteletet ábrázol, ahogy jellegzetes, henger alakú, ékírással televésett sumér pecsétnyomókat is találtak az Indus menti városokban. A két ősi civilizáció tehát kereskedelmi kapcsolatban állt egymással, s egy időben egész indiai kereskedőkolónia létezett Sumérban. Hogyan kereskedhettek egymással? Nyilván tengeri úton. Sumérban is feltalálták a hajóépítést, az ősi ország – a Perzsa-öblön keresztül – tengeri kijárattal rendelkezett, a Kr. e. II. évezred dereka előtt pedig Indus-völgyi telepesek rajzottak ki keletnek Kelet-Pandzsábba, illetve a Gangesz völgyébe, valamint dél felé, s az utóbbi irányban terjeszkedve kikötővárosokat alapítottak az Indus deltájától az Indiai-félsziget csúcsa felé húzódó partvonalon, a különböző folyók torkolatában. Településeik közé tartozott a nagy kereskedelmi központ, Lothal, mely ma már messzire esik a tengertől – a folyóhordalék feltöltötte a part menti sekély vizeket –, egykor azonban nemcsak sumér, hanem a feltárt leletek alapján óegyiptomi importárukat is rakodtak ki itt a hajókból.

Lothalt megemlítve nem mehetünk el szó nélkül a közelmúlt meglepő felfedezése mellett: 2000-ben az ősi kikötővárostól délre, a Cambay-öbölben mintegy 20 km-re a jelenlegi parttól, mindössze 20–40 méter mélységben egy 8 km hosszú, 3 km széles településre bukkantak a tenger fenekén, mely 9000 évvel ezelőtt, az eddigi utolsó eljegesedést követő felmelegedés és tengerszint-emelkedés következtében került víz alá. Ezzel tovább gyarapodott azon ősi építmények száma (gondoljunk csak a Bahama-szigeteki, a japán Yonaguni-szigeti, a madeirai, a Kuba melletti, az Adriai-tengeri spliti romokra), melyek azt sugallják, hogy az utolsó eljegesedés vége előtt is léteznie kellett egy ismeretlen civilizációnak…

De térjünk is vissza az Indus-völgyi kultúrához. Mesterséges öntözés nyomaira eddig nem bukkantak, de az Indus és mellékfolyó rendszeres áradásai révén (melyek a himalájai hóolvadások eredményeiként következtek be) ezen a száraz vidéken is beérett a búza, a szezám, a dinnye, az árpa, a datolya és a gyapot, melyet elsőként itt dolgoztak fel szövetekké. Az itt élők könnyű gyapotruhákat viseltek a trópusi éghajlatú, különösen forró vidéken, s juhaikat kizárólag a húsukért tenyésztették, nem is nyírták őket… Művészetük is fejlett volt: Harappában olyan tökéletesen megformázott, realisztikus szobortorzót tártak fel, amilyen pompásan csak kétezer évvel később, az ógörögök voltak képesek megmintázni az emberi testet…

Kr. e. 1500 táján azután hirtelen elnéptelenedtek az Indus-völgyi városok, belevesztek a környező őserdőkbe, tigrisek és kígyók lakhelyei lettek. Mi történhetett itt? Katasztrofális áradásokra utaló jeleket is találtak, éghajlatváltozás is történhetett. Nem valószínű viszont, hogy az Iráni-fennsíkról ez idő tájt bevándorolt indoárja törzsek hódítása tett volna pontot e városok történetére. Később lejegyzett legendáikban nincs szó a hódító ősök honfoglaló hadjáratairól. Megjegyzendő viszont, hogy Mohendzso-Daróban az 1940-es években feltártak egy tömegsírt, kaotikusan fekvő csontvázakkal. Kik és miért végeztek az itteni áldozatokkal? Rejtély. Több tömegsírt pedig nem találtak.

Az anyaország városainak elnéptelenedése után India más pontjain még egy évezreden át léteztek az Indus-völgyiek kolóniái, mielőtt felolvadtak volna a szubkontinens népeinek tengerében.

      Újfalussy Géza