Egyik utolsó, önképezte polihisztorunk
Bolygónk – 4,5 milliárd éves története során – több jégkorszakot megért, amikor az alacsonyabb földrajzi szélességeken is időről-időre jégmezők borították be a szárazföldek jelentős területeit. A legutolsó, ún. pleisztocén jégkorszak 2,5–2,7 millió éve kezdődött, melynek során az intenzív lehűléssel, valamint a szárazföldi jégtakarók megjelenésével és terjeszkedésével együtt járó eljegesedések (glaciálisok), illetve a jégmezők visszahúzódását, többségük eltűnését hozó felmelegedési periódusok (interglaciálisok) váltogatták egymást, s ma is egy interglaciálisban élünk. A jégkorszak klímaingadozásaival több kutató is foglalkozott, köztük az egyik utolsó magyar polihisztor, a jogász, festőművész, régész, csillagász, geológus, Bacsák György.
Égitestek, jogtudomány, ecset
A leendő tudós egy értelmiségi család sarjaként látta meg a napvilágot Pozsonyban, 1870. június 17-én. Az elemi iskola elvégzése után szülővárosában, a Királyi Római Katolikus Főgimnáziumban folytatta tovább tanulmányait, ahol a kiváló pedagógiai érzékű és nagy tudású Dohnányi Frigyes fizikatanár fizika-, matematika-, illetve csillagászatóráit végigülve „beleszeretett” a számok, az égitestek, valamint a fizika világába. Igencsak érdekelte az égi mechanika, a Naprendszerben keringő bolygók, holdak, aszteroidák, meteorok és üstökösök mozgásával foglalkozó tudomány, valamint a csillagászati földrajz, mely többek között azt is kutatja, milyen hatással van a Nap és a Hold a Földre. S évtizedek múlva éppen égi mechanikai és csillagászati földrajzi kutatásai alapján igyekezett választ találni a jégkorszakkal kapcsolatos kérdésekre. Ám fiatalon, a gimnázium befejezése után mégsem a csillagászi pályát választotta. Mivel megannyi felmenője jogászként élte le életét, szülei tanácsára ő is beiratkozott a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem (ma: Eötvös Loránd Tudományegyetem) jogtudományi karára, s el is végezte azt.
Azonban a képzőművészet is vonzotta, ezért festészeti tanulmányokat folytatott Budapesten, a Mintarajziskolában, ahol nem kisebb személyiség, mint Lotz Károly, a neves, XIX. századi magyar festőművész volt a mestere, majd Münchenbe utazott, s az akkor ott élő Hollósy Simon mellett fejlesztette tovább festészeti ismereteit. 1891-től azután a Budapesti Művészeti Szalon állandó kiállítójaként mutatta be a közönségnek alkotásait. Jó rajzkészséggel rendelkezett, s több tucatnyi tájkép, illetve portré került ki ecsetje alól. Élete tavaszán és nyarán kitűnő olajfestményeket, öregkorában pedig akvarelleket alkotott.
Munkás éveiben – persze csak szabadidejében – festegetett. Az egyetem elvégzése után ügyvédi irodát nyitott, s a tárgyalótermek világában kereste meg a kenyerét. Ám ez a „kenyér”, bizony, elég sovány volt, mivel Bacsák a kisemberek ügyvédje lett, őket képviselte a bíróságokon. Később jogtanácsosként tevékenykedett, majd az I. világháború után elhagyta a Csehszlovákia részévé tett Felvidéket, s áttelepült a trianoni határok közé szorított Magyarországra. A Fejér megyei Hörcsökpusztán telepedett le, ahol több évig a Pálffy-hercegi uradalom jószágkormányzójaként dolgozott. Innen is vonult nyugdíjba, ám abban az életkorban, amelyikben az emberek általában már csak pihennek, csendesen morzsolgatva földi létük utolsó éveit, évtizedeit, a kitűnő kondíciónak és jó egészségnek örvendő Bacsák György életében egy új, hosszú és aktív időszak vette kezdetét.
Őskori kőszerszámoktól a fonyódi vár maradványaiig
Ügyvédi, jogtanácsosi, majd jószágkormányzói éveiben alaposan elmélyedt a csillagászat, a matematika, a régészet, a földrajz és a geológia tudományában, s önképezte (autodidakta) polihisztorrá vált. Nyugdíjas kora elején Hörcsökpusztán végzett archeológiai ásatásokat, majd Ságváron és a Balaton mellett, Fonyódon kutatta, milyen kincseket rejt a magyar föld mélye.
Bacsák György már korábban, a századforduló éveiben is gyakran felkereste az utóbb említett települést, valósággal beleszeretett a „magyar tengerbe”, fiatalosan aktív, sportos, vitorlázással és jégvitorlázással is foglalkozó idős emberként pedig a Balaton-parti városban telepedett le. Saját tervei alapján építtette fel a tóra tekintő városrészben álló villáját, s innen indult el ásatási helyszínei felé, feltárva a környék múltját.
Bár nem volt régészi diplomája, mégis – autodidakta archeológusként – tudományos alapossággal, kora legmodernebb kutatási módszereivel vezette a feltárásokat, ásatási naplót vezetett, pontos rajzokat készített a lelőhelyekről, a fellelt tárgyakról, s nagyszámú őskori, ókori, valamint középkori leletet hozott napvilágra. A 17-18 ezer éves földrétegben több száz, jáspis opálból pattintott, paleolitikumi (ős-, más néven: csiszolatlan kőkorszaki) kőpengére, egy szopós gyapjasmamutborjú csontvázára, illetve egy gyapjasorrszarvú zápfogára bukkant. Mindez abból az időből származott, amikor – a legutóbbi eljegesedés idején – még gyapjasmamutcsordák vonultak, magányos gyapjasorrszarvúk barangoltak, s állatbőrökbe öltözött emberek vadásztak a Kárpát-medence akkori hideg, száraz, füves pusztáin…
Az ősidők emlékei mellett rézkori kerámiákat, kerámiatöredékeket, bronzkori leleteket talált. Ugyancsak ókori illír és kelta eszközöket, római feliratos sírköveket, legionárius-sírokat hozott napvilágra, s feltárt egy, a honfoglalás és az Árpád-házi királyok korában létezett cölöpépítményes települést. Egyik legjelentősebb ásatását pedig a fonyódi Várhegyen végezte 1934 augusztusában és szeptemberében. Neolitikumi (új-, más néven: csiszolt kőkorszaki) tűzhelyekre, vaskori edénytöredékekre, római épületmaradványokra, illetve népvándorlás-kori, gót temetkezési urnára bukkant a magaslaton, s felfedezte a török időkben álló fonyódi felsővár helyén álló, az Árpád-házi királyok uralkodásának idején emelt XI–XIII. századi földvárat, a később emelt kőerődítmény falmaradványait, továbbá az egykori várárkot.
A Milankovic – Bacsák-elmélet
Ám nevét leginkább a Milutin Milankovic szerb mérnök, matematikus, csillagász által kidolgozott, majd Bacsák által továbbfejlesztett ún. Milankovic – Bacsák-elmélet tette ismertté, mely csillagászati okokra vezeti vissza a jégkorszaki klímaingadozásokat, s a pleisztocén éghajlati változásait megmagyarázni próbáló hipotézisek közül a legtöbb igazoló ténnyel támasztható alá.
Mert mi is váltja ki a glaciálisokat? Nos, az eljegesedésekhez viszonylag enyhe, havazásokban bővelkedő telek és hűvös nyarak érlelik meg a feltételeket, ugyanis ebben az esetben tudnak létrejönni, majd meghízni a szárazföldeken képződő és terjeszkedni kezdő jégmezők. Az évszakok hőmérsékleti viszonyait pedig a Földet érő napsugárzás időbeli és térbeli eloszlása szabályozza. A sugárzás eloszlása attól függ, miként változnak bolygónk pályaelemei: az ekliptika ferdesége, illetve az ellipszis alakú földpálya elnyúltsága (excentrumossága). Az ekliptika nem más, mint planétánk Nap körüli keringésének a síkja, a földtengely és az ekliptika által bezárt szög pedig – 40 ezer éves periódusokban – 21,5 és 24,5 fok között ingadozik. Ez a szög az ekliptika ferdesége, s jelenleg 23,5 fokot tesz ki. Ha a szög nagy, akkor a sarkvidékeken és a mérsékelt éghajlati övekben az átlagosnál melegebb nyarak és hidegebb telek váltják egymást, ami nem kedvez a glaciálisok kialakulásának. Amennyiben viszont az ekliptika ferdesége csökken, egyenletesebbé válik a napsugárzás évszakok szerinti eloszlása, viszonylag enyhékké válnak a telek és hűvösekké a nyarak, s az időjárás ilyetén való alakulása megkönnyíti a jégmezők megjelenését, illetve meghízásukat.
A földpálya excentrumossága sem állandó, hanem 92 ezer éves periódusokban változik, hol közelit a körhöz, hol pedig elnyúltabbá válik. Az első esetben a telek és a nyarak átlagosak, az utóbbiban viszont hűvösebb nyarak és enyhébb telek követik egymást. S az sem mindegy, hogy bolygónk az év melyik időszakában kerül napközelbe, ami 21 ezer évenként ismétlődik. Ha januárban vagyunk legközelebb központi csillagunkhoz, akkor az északi féltekén enyhék a telek, és hűvösek a nyarak, míg a déli féltekén kemény telek és forró nyarak sorjáznak egymás után. Önmagában egyik pályaelem megfelelő alakulása sem elegendő az eljegesedéshez, a glaciális kialakulásához az összes pályaelem együtthatása szükséges.
Milankovic az 1920-as évek elején kiszámította, miként alakultak a Föld pályaelemei az elmúlt hatszázezer évben, s mennyi napsugárzás jutott a különböző földrajzi szélességeken fekvő területekre. Majd ezek alapján kielemezte, milyen klímaingadozások következhettek be az általa vizsgált időszak során. Bacsák pedig az 1940-es években korrigálta a szerb tudós számításait, s pontosan meghatározta a különböző éghajlati ingadozások kezdetét és végét, illetve továbbfejlesztette Milankovic hipotézisét, s 85 klímakilengést mutatott ki az elmúlt 600 ezer éves időszakban, melyek négy éghajlati típusba sorolhatók. A glaciális klímatípust rövid, de nagy havazásokat hozó, viszonylag enyhe telek és hosszú, hűvös nyarak jellemzik. Ekkor alakulnak ki s kezdenek terjeszkedni a jégmezők. Az antiglaciális klímatípus idején hosszúakká és forrókká válnak a nyarak, rövidekké és ugyancsak csapadékszegényekké a telek, visszahúzódnak a sarki jégsapkák, a gleccserek, s a szárazföldekre telepedett jégtakarók többsége elolvad. A szubtrópusi éghajlati típust hosszú, meleg nyarak, illetve rövid, enyhe telek jellemzik. Míg a szubarktikus klímatípus esetében rövid, hűvös nyarak és hosszú, hideg telek sorjáznak egymás után. Az eddigi utolsó eljegesedés 10 ezer éve ért véget, s Bacsák számításai szerint még 70 ezer év van hátra a jelenlegi interglaciálisból, mielőtt újból hízásnak indulna a szárazföldi és a tengeri jégtakaró…
Egy hosszú, termékeny életút végén, három hónap és 18 nap híján százéves korában, 1970. március 4-én ragadta magával a halál a kutató porhüvelyét. Ám lelke és emléke tovább él. (Források: Probáld Ferenc: Változik-e éghajlatunk?, Dr. Szűcs Imre: Bacsák György, a fonyódi polihisztor, Poór László: Bacsák György élete és munkássága, Hágen András: A Milankovic – Bacsák-ciklus és a földtan, Máté Bence: Bacsák György, a jégkorszak tudósa, Fonyód polihisztora)