Fejezetek Dercen múltjából

Dercen napjainkban a Munkácsi járás legnagyobb magyarlakta települése, és az egyik legnépesebb kárpátaljai magyar község.

Keletkezése az Árpád-korra tehető, a krónikák első ízben egy 1321. évi okmányban említik Derzen néven. A település neve a lila virágú dercevirágtól ered. Az említett virág jellegzetes növénye volt a Szernye-mocsár északi részén elterülő falunak, így valószínű, hogy a Dercen, Derczén, Derczény megnevezés a dercés helyen, földön elterülő települést jelöli. Lehoczky Tivadar Bereg vármegye monográfiájában a következőket írta Dercenről: „Magyar helység a Munkácsi járásban, 158 lakházzal, 1466 lélekkel (1880-ban), és Pusztakerepeczczel (a mai Alsókerepec Dercenhez tartozott, ekkoriban elenyésző, 15 fős lakossággal) együtt 7805 holdnyi tértartalommal, fekszik kellemes, lapályos, a Szernye-tó északi szélén, az e felett emelkedő szőlővel beültetett Kerek-hegy alján.”

Az 1332. évi pápai tized szerint a falu Miklós nevű plébánosa 8 garas adót fizetett, ami nagy jövedelemre utal. Ez az összeg a legmagasabbnak számított Bereg vármegyén belül, Munkács, Beregrákos és Mezőkaszony például 5, Tarpa 6, Vásárosnamény 4 garas tizedet fizetett. A 14. században Dercen királynéi birtok, és ekkor már temploma is volt. A korai időkben fejedelmek birtoka, később a Széni család kapta tulajdonul. 1389-ben Mária királyné Derczeni Széni László fiának, Istvánnak és testvéreinek adományozta. Széni István a 15. század elején utódok nélkül hunyt el. 1436-ban királyi adomány mellett Dercent a Pálóczi család kapta meg. Pálóczi György esztergomi érsek testvére, Márton nádor, Pálóczi Imre és László, és a nádor fiai Péter, Simon és János lettek a falu új birtokosai.

1450-ben Pálóczi Simon megvádolta Csákoli Jánost, a rác (szerb) despota tisztét, aki ura parancsára felégette a községet, a jobbágyok jószágait pedig elhajtotta. Ezért 1453-ban Csákolit fej- és vagyonvesztésre ítélték. 1459-ben Pálóczi János Bégányi Benedek ellen is vizsgálatot indított, aki elfogta egyik derceni jobbágyát, és bezáratta. 1552-ben Dercen a Dobó család birtokában volt. 1571-ben birtokosul említik Dobó Ferenc borsi főispánt, Dobó Jakabot, Kerepeczi Istvánt és Jánost, Pósaházi Zay Mátyást és Pogány Gergelyt. 1582-ben birtokai voltak Dercenben Horváth Simonnak és nejének, Bégányi Dorottyának, Horváth Miklósnak és feleségének.

A derceni református egyház 1560 körül keletkezett Petrovics Péter munkácsi várkapitány támogatásával, valószínűleg Kálmáncsehi Sánta Márton alapította. Kezdettől a Beregi Egyházmegyéhez tartozott. Az egyházi élet megerősítésében jelentős szerepet játszott a Dercsényi család. 1601-ben a szomszédos Fornos és Alsókerepec már Dercen leányegyháza volt. 1770–1777 között Szathmári Sámuel lelkészsége alatt kezdték el az anyakönyvek vezetését.

1647-ben a falu birtokosai között említették a következő személyeket: Forgách István, Melit Péter, Perényi Zsigmond és Imre, Eszterházy László, Melit Görgy, Pető István, Barkóczi László, Beniczky György, Nyári Zsigmond, Mezei, Lővei és Eszterházy Miklós gróf. 1754–1764 között Beniczky Péter özvegye, Csató Klára egy nemesi kúriát tartott fenn a településen. A 17. század végén Forgách Andrásnak voltak a településen kiterjedt birtokai, amit a Rákóczi-szabadságharcban való részvétele miatt 1711 után elkoboztak, és 1727-ben Szuhányi Mártonnak adományozták. A 18. században voltak Dercenben birtokai a derceni Munkácsy családnak is. Az 1784–1787-es népszámlálás idején a falu fő birtokosa Szuhányi László volt. Ekkor a településen 71 ház található, 76 családdal, a népesség pedig 447 fő, melyből 229 férfi és 218 nő. Egy lelkész szolgált a faluban, és 12 nemes élt ott. Összehasonlításképp Beregszász népessége ekkor 587 fő volt, 13 nemessel.

I. Ferenc császár 1793. november 28-án érdemeiért és hűséges szolgálataiért jutalmul nagy birtokrészt adományozott Weisz Jánosnak. A királyi rendelet szerint a bégányi és barabási birtokok kerültek tulajdonába. Ezenkívül a Thököly-féle forradalomban való korábbi részvételéért Bay Mihálytól a hűtlensége miatt elkobzott derceni részeket a hozzá tartozó nemesi jogokkal együtt szintén Weisz és fiúörökösei kapták meg örökjoggal. A király egyben megengedte, hogy a család Derczeni Dercsényinek neveztessen.

Fényes Elek 1851-ben a következőket írta a községről: „Derczény, Beregh vármegyében, magyar falu, Munkácshoz délre, a Szernye-mocsár mellett: 4 római katolikus, 5 görögkatolikus, 618 református, 8 zsidó lakja. Református egyház. Földei termékenyek, erdeje igen szép, s ezért lakosai sok faszerszámot, továbbá fehér cseréppipát készítenek.”

1875. május 2-án tűzvész pusztított a faluban, a házak nagy része leégett. A 19. században a legnépesebbnek számító családok a következők voltak: a Kállayak, a Gotteszmanok, a Demeterek, az Abonyiak, a Bakosok, valamint a Dókák, a Fodorok, a Nagy és a Szabó családok. Gróf Schönborn Ervin is kiterjedt földbirtokkal rendelkezett ekkor. 1912-ben Bartók Béla a mai Kárpátalja magyarlakta települései közül Dercenben gyűjtötte össze a legtöbb népdalt, szám szerint harmincat.

A müncheni egyezmény aláírása után, 1938. október 1-jén a magyar kormány jegyzékben szólította fel a csehszlovák kormányt, hogy az egyezményben előírtak szerint azonnal kezdjenek közvetlen tárgyalásokat, és a felvidéki magyarságnak adjanak önrendelkezési jogot. Ez utóbbit igyekezett elősegíteni Kozma Miklós (1884–1941) volt belügyminiszter, aki október 1-jén Imrédy Béla (1891–1946) miniszterelnök megbízásából vállalta a ruténföldi akció politikai vezetését, propagandáját, valamint felügyeletét, és a felkelők irányítását. A legfelsőbb vezetés három nap múlva elfogadta Kozma tervét. A szabadcsapatok – közismert nevükön a „Rongyos Gárdák” – október 5-én kezdtek átszivárogni Csonka-Beregből, elsősorban Tarpa felől az országhatáron, és szabotázsakciókat hajtottak végre. Az egyik legkomolyabb összeütközés a Szernye-mocsár területén, Kisgút, Gát, Dercen és Fornos falvak határában történt, ahol a szabadcsapatok súlyos veszteségeket okoztak a megszállóknak. Dercennél, a mocsárban Esze János – Esze Tamás leszármazottja – harminckét társával együtt 240 cseh katona támadásának három órán át állt ellen. Estére már csak négyen voltak, aztán már csak hárman, két sebesült társát a cseh katonák a lápba fojtották. A súlyosan sebesült Esze Jánosnak a derceni legények mentették meg az életét.

Egy hónappal később, az első bécsi döntés értelmében Dercen is visszakerült Magyarországhoz, de a második világháború után egy új fejezet kezdődött a település és egész Kárpátalja történetében.

Kopasz Gyula

Kárpátalja.ma