Fejezetek Gát múltjából: fafeldolgozás a Szernye-mocsár mentén

A Szernye-mocsár vidékén sok évszázados hagyománya van a fa háziiparszerű feldolgozásának. A XVIII. században Gát és a szomszédos Gút lakosai messze földön híresek voltak a fakerekek gyártásáról és szekér-, illetve kocsikészítésükről, amiket Debrecen vásáraiba vittek eladni. Ezenkívül a faanyag a legfontosabb szerepet az építkezésben játszotta.

Gáton és a Szernye-mocsár mentén elterülő magyarlakta településeken az építkezések anyaga egyrészt a láp melletti erdőségekből kitermelt tölgyfa volt, másrészt a mocsár szélén növekvő vesszős bokrok és fák: éger, fűz, kutyafa, kocsányos tölgy, valamint erdei hajlékony fák, a mogyoró és a vörös gyűrű. Ezek az anyagok az ősi faépítkezés formáját is megszabták. Gönyey (Ébner) Sándor néprajzkutató szerint a Szernye-mocsár környéki építészet az alföldi és az erdélyi házkultúra összegződése. Ennek egyik példája a szabad kémény, a másik a kandalló. „Az ősi szernyei ház, amelyet csaknem minden községben kinyomoztunk, tipikus ereszes ház, az ősi székely – alaprajzi elrendezésben ha nem is, fejlődésében kelet-európai – ereszes házzal teljesen egyező tűzhelyes ház, amelynek pitvarába az Alföld felől került be a szabad kémény” – olvasható Gönyey értekezésében.

A XIX. század második harmadáig a házak építőanyaga még kizárólag a fa volt, és emellett a vessző, amelyet fontak és sárral tapasztottak be. A legrégebbi épületek borona- vagy berenafalúak. Az erdők megritkulása miatt kezdték alkalmazni a favázas – zsilipelt vagy paticsos – faltípust. A láp körüli településeken az úgynevezett rólás házak falát úgy készítették, hogy oszlopok közé vastag és széles deszkákat vagy hasított fagerendákat eresztettek, mintegy zsilipként. Az erdők irtásával egyre kevesebb lett a fa, illetve a jobbágyok csak korlátozottan használhatták a munkácsi-szentmiklósi uradalom erdőit, ezért a rólás építési módot felváltotta az olcsóbb patics- vagy vesszőfal. Ezt a következőképpen készítették: az épület gerendavázát, a koszorú és a talpgerenda között, függőlegesen beékelt karókkal töltötték ki. A karók közét vesszővel befonták, majd sárral tapasztották. A közfalak is hasonló módon készültek. A faváz oszlopközeit később, a XIX–XX. század fordulóján már vályoggal – törekkel, vagyis a kicsépelt gabona szárának és a kalász összetört részeinek törmelékével kevert agyagos sárból készült téglával – töltötték ki, amely mindinkább elterjedt, mint egyedüli épületfalazó anyag.

A régi típusú házakon a tetőszerkezet szarufás, kakasülővel, a tetőforma pedig farazatos. Régen a tetők meredekek voltak, amelyek jobban alkalmazkodtak az éghajlathoz, amit az is bizonyított, hogy a viharok az új házak cserépfedeleit tönkretették, elhordták; a szalmatetős hajlékok viszont a legnagyobb szelekkel is dacoltak. Tetőfedő anyagnak a láp környékén a zsúpot, vagyis kézi erővel kicsépelt gabonának, főképpen rozsnak a kéve eredeti alakját megtartó, csomóba kötött, töretlen szalmáját használták. A tető többi részét szálas szalmával fedték, amit rögzítettek. A cserép csak a XX. század elején kezdett elterjedni.

A tornácos házak a XIX. század közepén jelentek meg Gáton és a környező településeken, melyeknek oszlopsorát mindig fából készítették, és gazdagon kifaragták. Később vályogból vagy téglából rakták az oszlopot, háromféle formában: hat- vagy nyolcszög, néha henger alakban. Ekkor azonban már csak az oszlopok fejét, illetve a talpát díszítették. A tornác sajátos közösségi szerepet töltött be: a család és a szomszédok az esztendő nagyobb részében, vasárnaponként, a templomi istentisztelet után itt gyűltek össze, és estig beszélgettek. A pitvar hátulsó felében egyes gazdasági tennivalókat végezték, itt csépelték ki például a babot, a borsót, és itt állították fel a gabonatározó ládát, a szuszékot. Amit a kamrában nem tudtak elhelyezni, azt a padra, azaz a padlásra rakták.

A XIX. század utolsó harmadában már főként bodnársággal – elsősorban hordó-, veder- és dézsakészítéssel – foglalkoztak néhányan. Ez időben olyan jelentős mennyiségben állították elő az említett eszközöket, hogy áruikat nemcsak Bereg, hanem a szomszédos Szabolcs és Szatmár vármegye piacaira is elszállították értékesíteni. Különösen a téli hónapokban, mellékes jövedelemszerzésként sok földműves fúrt-faragott, és százával gyártotta a szekérrudakat, a tengelyeket, a létrákat, a háromlábú székeket és padokat, a szénavonókat, a lapátokat, a villákat, az ásó-, kapa- és fejszenyeleket. A parasztasszonyok telente házi vásznat szőttek, amelyeket a munkácsi és a beregszászi heti, illetve országos vásárokon kínáltak eladásra.

Felhasznált irodalom: Botlik József: Gát (Száz magyar falu könyvesháza). Budapest, 2001.

Kopasz Gyula

Kárpátalja.ma