Hitler hazárdjátéka: offenzíva az Ardennekben

Az Ardennek erdő borította középhegység Belgium keleti, délkeleti részén, valamint Luxemburg területén, nyugati nyúlványai pedig Franciaországba nyújtózkodnak át. Lágyan hullámzó hegyhátak sorakoznak itt, a folyók keskeny völgyekben sietnek a síkságok felé, s ezen a területen található Nyugat-Európa egyik utolsó erdősége. Szelíd, békés táj, ám hetven évvel ezelőtt, 1944 decemberének második felében ágyúdörgés, fegyverropogás szaggatta szerteszét a hegyvidék téli csendjét, itt zajlott le ugyanis a II. világháború egyik utolsó, nagy ütközete, az ardenneki német offenzíva, Hitler utolsó próbálkozása arra, hogy megfordítsa a számára kedvezőtlen hadi helyzetet a nyugati fronton. Szinte minden maradék tartalékát bevetette e cél érdekében, ám mégsem tudta megállítani a Harmadik Birodalom összeomlását. A mostani kerek évforduló kapcsán idézzük hát fel, mi történt annak idején az Ardennekben.
1944. június 4-én az angol, amerikai és kanadai csapatok végrehajtották a történelem legnagyobb szabású deszant-hadműveletét: partra szálltak Normandiában, nagy áldozatok árán bár, de áttörték a Harmadik Birodalom hatalmas tengerparti erődrendszerét, az Atlanti Falat, az ezt követően kibontakozott normandiai ütközetben pedig felmorzsolták a 7. német hadsereget, felszabadították Párizst, majd Franciaország mondhatni egész területét, Belgiumot, valamint Hollandia déli határvidékét. További előrenyomulásuknak azonban volt egy Achilles-sarka: minden utánpótlásuk egyetlen, helyreállított nagy kikötőn, a belgiumi Antwerpenen keresztül áramlott az európai szárazföldre (a kikötőket ugyanis a visszavonuló németek tönkretették, s az év decemberéig csak az antwerpenit sikerült olyan állapotba hozni, hogy fogadhassa a szállítóhajókat). Ezt felismerve, az egyre inkább álomvilágban élő Adolf Hitler, a náci Führer – tévesen – úgy vélte: még van annyi ereje, hogy egyetlen, nagy támadással éket verjen az amerikai és a brit hadseregek közé, elfoglalja a fontos kikötővárost, s megbénítsa a szövetségeseket.
Bár a brit–amerikai haderő elsöprő légi fölénnyel rendelkezett, december derekán a ködös, felhős időjárás „földhöz szögezte” a szövetséges bombázókat, vadászbombázókat, vadászgépeket, s ezt kihasználva a németek támadásra szánták el magukat az Ardennekben. December 16-án, reggel 5 óra 30 perckor kétezer német ágyú kezdte ontani lövedékeit az ellenséges hadállásokra, s a világ első robotrepülőgépeivel, a V–1-es szárnyas rakétákkal is csapást mértek rájuk. Majd az offenzíva északi szárnyán támadásba lendült Joseph Dietrich vezérezredes 6. SS páncéloshadserege, a déli szárnyon pedig Hasso von Manteuffel Wehrmacht-tábornok 5. páncéloshadserege. Az offenzívában jelentős számban vetettek be Királytigris harckocsikat is, melyek páncélzat és tűzerő tekintetében egyaránt felülmúlták az amerikai Sherman tankokat, azonban ekkorára már úgy megcsappantak Németország üzemanyagkészletei, hogy páncélosaik híján voltak a benzinnek, s úgy tervezték, hogy az amerikai raktárak gyors elfoglalásával töltik fel előbb-utóbb kiürülő tartályaikat.
A 6. SS páncéloshadsereg – elsöpörve az amerikai ellenállást – 25 kilométer mélyen benyomult Belgiumba. A tengerentúliak soraiban pedig fokozta a zűrzavart, hogy hátukban amerikai egyenruhába öltöztetett, hibátlan amerikai angol kiejtéssel rendelkező német ejtőernyősöket vetettek be, akik szabotázsakciókat hajtottak végre, illetve elfoglalták a Rajna alsó, hollandiai szakasza felé tartó Meuse folyó több hídját. Peiper SS-alezredes lendületbe jött, erőteljes harccsoportja 10 kilométerre megközelítette Spaa városát, a Courtney Hodges tábornok által vezetett I. amerikai hadsereg főhadiszállását, melyet az utolsó pillanatban ürítettek ki, áthelyezve azt Liége-be, hogy elkerüljék elfogatását, s a németek közel kerültek egy 11 millió liter üzemanyagot tartalmazó hatalmas amerikai raktárhoz, ám azt a visszavonuló tengerentúliak felrobbantották, így nem került ellenséges kézre. Jellemző viszont, hogy az SS-csapatok atrocitásokat követtek el a belga polgári lakosság körében, Malmedy községnél pedig amerikai hadifoglyokat mészároltak le…
Délen az 5. páncéloshadsereg fő célpontja két stratégiai jelentőségű közlekedési csomópont, St. Vith és Bastogne városok elfoglalása volt. A belga–német határvidéken, a Schnee-Eifel hegységben a német határerőd-rendszer, a Siegfried-vonal egyik elfoglalt szakaszát az amerikaiak szívósan védték, ám a Wehrmacht egységei megkerülték a hegyvonulatot, illetve ejtőernyősöket dobtak le a tengerentúliak hátában, majd a páncéloshadsereg zöme folytatta az előrenyomulást St. Vith felé. Az időközben az Ardennekbe vezényelt 7. amerikai harckocsihadtest azonban lezárta a városba vezető utat, s szívós harcok közepette vonult vissza a fontos csomópontra, ahol beásta magát, s elszántan védekezett. A németek bekerítették St. Vithet, majd a csapatok nagyobbik része továbbvonult Bastogne irányába, s bár St. Vithet végül is sikerült bevenni, az újabb célpontul kitűzött Bastogne-ba vezényelt s a ködös, felhős idő miatt tehergépkocsikon beérkezett 101. légi szállítású hadosztály elit ejtőernyősei, a 7. páncéloshadosztály ide vonult egységei, valamint a kizárólag afroamerikai (néger) katonákból álló 38. tüzérhadosztály lövegkezelői hősiesen védték a belga várost. A védelmet irányító McAuliffe tábornok eldöntötte, hogy a végsőkig kitart, s a németek megadásra való felszólítására csak annyit válaszolt: „Marhaság!” A Bastogne-t bekerítő Wehrmacht-csapatok kénytelenek voltak hosszú ostromra berendezkedni, miközben a páncélos hadsereg tovább tört előre a Meuse folyó felső szakasza felé.
Északon Peiper csapatait az amerikaiak bekerítették, de újabb SS-egységek felmentették őket, s az offenzíva tovább folytatódott. A válságos helyzetben – amerikai felkérésre – az észak-afrikai fronton nagy harci tapasztalatokat szerzett Bernard Montgomery angol tábornok vette át a parancsnokságot, megszervezte a védelmet, majd megtette az intézkedéseket az ellentámadás előkészítésére. Az I. amerikai hadsereg északi egységeit – a front lerövidítése érdekében –visszavonták, de új állásaikat szilárdan tartották, s a Meuse északabbra húzódó szakaszán sem mozdultak tapodtat sem hátrafelé az ott állomásozó brit csapatok.
Omar N. Bradley amerikai tábornok parancsára a Németország nyugati részén elterülő Saar-vidék megtámadására készülődő III. amerikai hadsereg pedig megindult észak, az Ardennek felé. A legtehetségesebb szövetséges páncélosparancsnok, George Smith Patton tábornok tankhadosztályai a behavazott, jeges, síkos utak ellenére is gyorsított menetben vonultak – szinte megállás nélkül, éjjel-nappal Bastogne felé, melyet el is értek, s bár első támadásukat a németek még visszaverték, a következőnek már nem tudtak ellenállni, s a III. amerikai hadsereg felmentette a fontos várost. Joe Collins tábornok pedig eközben legyőzte a Meuse felső szakaszán átkelt ellenséges csapatokat.
Karácsonyra kitisztult az idő, felszállhattak a szövetséges harci repülők, s négy nap alatt tizenötezer bevetést hajtottak végre, bombazáporral, rakétáikkal és gépfegyvereik tüzével árasztva el az SS-, illetve Wehrmacht-csapatokat. Rochefortnál az amerikaiak katasztrofális vereséget mértek a németekre, Hitler azonban ragaszkodott hozzá, hogy minden áron át kell törni a Meuse-ön. A németek újabb támadást indítottak, ám mire északon Peiper tankjai elérték a folyót, ott a Montgomery által újjászervezett csapatok feltartóztatták az SS-páncélosokat, délen pedig Patton nagyszabású ellentámadást indított. Ekkorra már nemcsak a német tábornokok, de Hitler is rádöbbent, hogy az offenzíva elbukott, s parancsot adott a visszavonulásra.
Az ardenneki csatában felőrlődött a német tartalékok nagy része, s ettől kezdve csak védekező harcokat folytattak a nyugati fronton. Keleten, Magyarország területén, a Dunántúlon ugyan 1945 tavaszán még megpróbálkoztak egy offenzívával, a „Tavaszi ébredés” kódnevű támadással, ám ez is elakadt. Többé semmi sem menthette meg a III. Birodalmat az összeomlástól.

Újfalussy Géza
Kárpátalja.ma