Ha szórványt mentünk, a tömböt erősítjük

 

Szórvány- és diaszpórastratégia ma nincs, viszont nem halogathatjuk tovább annak hatékony és megfelelő kialakítását. Azonban minden relatív és a másik felet is meg kell hallgatni – tudtuk meg egy tegnap esti beszélgetésen.

 

Kettős kisebbségben – szórvány- és diaszpórastratégia címet kapta az Új aspektus program szerda esti beszélgetése. A meghívott vitapartnerek között volt Schöpflin György identitáskutató és európai parlamenti képviselő; Bodó Barna politológus, többek közt a MÁÉRT mellett működő szórványtanács elnöke; Udvarhelyi Zsófia, a CDU-CSU parlamenti frakció brüsszeli munkatársa; Ladányi Lajos, a Magyar Koalíció Pártjának elnökségi tagja és a szórványstratégia kidolgozója; valamint Ilyés Zoltán geográfus, az MTA kisebbségkutató intézetének főmunkatársa.

Szórvány és diaszpóra

Még az előadás elején tisztázásra kerültek bizonyos alapkérdések. Elsősorban a szórvány és a diaszpóra magyar nyelvben történő megkülönböztetésének érdekessége: a kolozsvári Sapientia Magyar Egyetemről érkezett Bodó professzor úr elmondta, hogy míg a szórvány helyben marad és önakaratán kívül válik szórvánnyá, addig a diaszpóra társadalmi vagy éppen gazdasági okokból kifolyó migráció eredményeképpen jön létre.

Másodsorban a rendezvény egyik fő kérdését megválaszolva Schöpflin György arra hívta fel a figyelmet – a többi szakértővel egyetérésben -, hogy a címben szereplő szórvány- és diaszpóra stratégia nem létezik. Míg a Kádár-korban mindkét területen élőket próbálták a rendszer saját céljainak eléréséhez felhasználni, addig az utóbbi 20 évben semmiféle eredményes és jól megfogalmazott stratégia nem született az érintett magyarság védelmére, illetve az általuk nyújtott előnyök kihasználására.

Pedig Ladányi Lajos szerint erre elemi szüksége van a magyarságnak, hiszen ,,ha szórványt mentünk, a tömböt mentjük”. Mivel a szórvány a nemzet határa, támogatás híján előbb-utóbb a tömbből válik majd szórvány, és így a Kárpát-medencében meglévő kulturális határaok egybe fognak esni a földrajzi-történelmi határokkal – hangsúlyozta Bodó. Ez pedig a magyarság számára egyáltalán nem kívánatos.

Mindennapos küzdelmek – borús jövőkép

A szlovákiai helyzet siralmas állapotára hívta fel a felvidékről érkezett Ladányi, mikor személyes tapasztalatait osztotta meg a hallgatósággal. Elmondása szerint a szlovák parlamenti vita a nyelvtörvényről kabaré, hiszen nem az a lényeg, hogy 15 vagy 20 százalékos küszöb legyen, hanem hogy a kisebbségi nyelvek használatát garantálják – erről pedig a törvény nem beszél.

Így nem csoda, hogy még a felvidéki tömbben élő magyarság egymás között is szlovákul beszél akár egy szlovák anyanyelvű jelenlétében, vagy éppen a magyar többségű falu önkormányzati képviselői gyűlésén. Továbbá mi lesz a magyar kisiskolások mintegy 40 százalékával, akiket szüleik a 90 százalékos magyar többségű Dunaszerdahelyen szlovák iskolába írattak?

A kétnyelvűség pozitívumai

Az Udvarhelyi Zsófia és Schöpflin György által is bemutatott kétnyelvűség, több kultúrával bírás pozitívumait támasztotta alá Ilyés is. Szerinte az egyensúlyban lévő kétnyelvűség lenne a kívánatos a határon túliak esetében, amely kompetenciát nagyon jól lehetne kamatoztatni. Pozitív példák léteznek, gondoljunk a kétnyelvű Brüsszelre, Helsinkire, a háromnyelvű Svájcra, és így tovább.

Nyelv és identitás

,,Nyelvében él a nemzet” – Széchenyi szállóigéje még ma is igaz: a nyelv az identitás egyik alapfeltétele, ez azonban nem pótolhatja a származástudatot és egyéb kulturális kapcsolódási pontokat. Schöpflin szerint nem lehetetlen, hogy az egyén egyszerre két – magas – kultúrához tartozónak vallja magát, ez azonban rengeteg erőfeszítést igényel, mi pedig általában az egyszerűbb megoldásokat választjuk.

Pedig nagyon hasznos és értékes dolog az anyakultúra mellett más kultúra pozitívumait is magunkban hordozni – számolt be saját élményeiről Udvarhelyi Zsófia, aki Magyarország, Csehország, Németország után jelenleg Belgiumban él. Akkor is, ha hazatérve gyakran megütköznek rajta és nehezen fogadják el ,,másságát”. Ezt Schöpflin is megerősítette: a magyarok igen nehezen fogadják be az idegeneket, egy erősen homogenizált nemzet lévén. Hozzászólásával Makkai Béla történész, kisebbségkutató ezt annyival egészítette ki, hogy népünk történelmileg befogadó volt, viszont súlyosan megégette magát. Így nem csoda, hogy előítéletesek és barátságtalanok vagyunk az idegenekkel, elsősorban szomszédainkkal.

Sürgős szükség

Mindent egybevetve, az előadók egyetértettek abban, hogy szórvány- és diaszpóra stratégiára szükség van. Ennek kidolgozásához azonban mind a helyi magyar, valamint az államnemzet elitjére szükség van. Mivel Bodó szerint az elmúlt fél évszázadban követett német ,,nemzetpolitika”, azaz a német kisebbségek kivásárlása nem követendő, arra kell választ találni, hogy a szülőföldön maradást – minden diszkriminációt nélkülözve – lehetővé tudjuk tenni és ösztönözzük.

Mindeközben nagyon fontos a relativisztikus látásmód, illetve az, hogy megértsük a másik álláspontját is. Továbbá arra is figyelmet kell fordítani, hogy a határon túli városokban nem létezik magyar városi modell: a beköltözők így sokkal könnyebben elvesztik magyarságukat. A problémát súlyosbítja az a másodrendűség-tudat, amivel a határon túliaknak minden egyes nap szembe kell nézni.

A hatékony és felelősségteljes nemzetpolitika kialakítása előtt tehát még egy nagy kihívás áll: a szórvány- és diaszpóra stratégiát nem söpörhetjük az asztal alá, máskülönben elveszítjük a visszamaradt helyőrségeket, akik a magyarság legfőbb védelmezői. Közös jövőképre is szükség van, ami minden magyar közösség számára elfogadható és biztosítja a megmaradást.

Forrás: kitekinto.hu