Határtalanul!

Az Apáczai Közalapítvány 1999-ben hozta létre az első Orbán-kormány a határon túli magyar nyelvű oktatás támogatására. Az általa végzett feladatokat 2011 nyarától egy nagyobb szervezet, a Bethlen Gábor Alap Zrt. végzi. Az ebbe beolvadt közalapítvány tizenkét évéről, a nemzeti összetartozásról az alapítvány korábbi vezetőjével, Csete Örssel beszélgettünk.

– Miért olyan fontos, hogy a szomszédos országokban élő minden magyar gyerek anyanyelvén tanulhasson?

– Ha nem érhető el minden magyar gyermek számára a magyar nyelvű oktatás, mert nincs elég iskolabusz, akkor nem a magyar nyelvű tanintézménybe íratják a szülők a gyermekeiket. Ez oda vezet, hogy a diák idegen nyelven sajátítja el a tantárgyak szaknyelvét, így természetszerű, hogy később magasabb fokon is az idegen nyelvű képzést fogja választani. Mindennek sajátos eredményeképpen a nem magyar nyelvű iskolában jó eséllyel nem magyar nyelven lesz szerelmes, ami a beolvadás felé vezető egyenes út. A magyar nyelvű oktatási rendszer léte, valamint konkrétan az, hogy az iskolák a legkisebb faluból is elérhetők legyenek, az egyik legfontosabb nemzeti ügy a határok túloldalán. Egyebek mellett ezt ismerte fel az első Orbán-kormány, amikor kifejezetten a külhoni magyar oktatás támogatására megalapította az Apáczai Közalapítványt.

– Mit köszönhet a külhoni magyarság a közalapítványnak?

– Ha csak számokat mondanék, akkor egy bő évtized alatt hatmilliárd forintnyi segítséget nyújtottunk több száz magyar oktatási intézménynek, amelyek így megerősödhettek, létre jöhettek, sőt életben maradtak. Kiemelném közülük a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Főiskolát, ami az ottani magyar nyelvű oktatás alapintézménye, hiszen ott képezik azokat a tanítókat és tanárokat, akik aztán elmennek a falusi magyar általános iskolákba tanítani. A főiskolának például nem lenne diákotthona, nem lenne tanári vendégháza, és nem lenne meg a főépületének két emelete, valamint a gyönyörű könyvtára sem, ha a közalapítvány nem állt volna egy évtizedig az intézmény mellett, és nem juttat abban az időszakban is százmilliós forrásokat építkezésre, fejlesztésre, amikor a szociálliberális kormányzat nem adott nekik. Az épületek azért fontosak, mert nélkülük nincs akkreditáció, nincs államilag elfogadott bizonyítvány. Egy másik példa Kárpátaljáról: a magyar ajkú görög katolikus egyháznak a közalapítvány támogatásával Karácsfalván épült fel az egyetlen, bentlakásos középiskolája. Ahogy nekem megfogalmazta az egyik pap, ez az intézmény példát mutat az ukrán görög katolikusoknak, hogy mintegy progresszióként a magyar görög katolikusok iskolát tartanak fenn egy olyan egyházban, ahol ez nem szokás. Külhonban egyébként aranyszabály, hogy kollégium nélkül nincs magyar iskola, mert főleg a szórványvidékek településein nincs meg a magyar iskola létéhez szükséges minimális diáklétszám. Ezt felismerve a szomszédos országok magyar intézményei számára 2400 új kollégiumi férőhelyet hoztunk létre 12 év alatt. Nagyon lényeges az is, hogy egy-egy magyar családapa a szülőföldjén munkát kaphasson. Összesen 35 ezer magyar munkavállaló át- és továbbképzését finanszíroztuk Erdélytől Délvidékig, akik így a szülőföldjükön, a családjukkal maradhattak. Segítségünkkel 575 magyar nyelvű szak-és felsőoktatási tankönyv és jegyzet látott napvilágot, közel hatezer magyar középiskolás kaphatott tanulmányi ösztöndíjat, és sorolhatnám tovább. Felfoghatatlanok a számok, ám átélhetőbb, ha elképzeljük, hogy a támogatások valódi eredménye ezernyi magyar fiatal sorsa, olykor magyarként való megmaradása.

– A nemzeti összetartozás ügye egyre többeknek fontos, de mégis nehéz. Boldogulnak?

– Nem mi hoztuk létre ezeket az intézményeket, iskolákat, szórványkollégiumokat, hála istennek mindig akadt egy-egy olyan ember helyben, aki a magyar oktatás terhét a vállára vette. Mi csak a munka könnyebb részét végeztük, amikor a pénzt adtuk. Gyakran ütköztünk nehézségekbe idehaza, mert sokszor nehéz volt elmagyarázni, hogy miért fontos a külhoni magyar oktatás prosperitása Magyarországnak. A költségvetési pénzekért folyatatott küzdelem során többször gondoltunk arra, hogy a döntéshozók gyerekeiket el kellene vigyük egy autóbuszos kirándulásra, mondjuk a Felvidékre, hogy hazatérve elmondhassák, hogy mit tapasztaltak, és így a szüleik gondolkodása is megváltozhat. Akkor az idő még nem volt érett arra, hogy az ötletet megvalósítsuk, de 2008-ban papírra vetettük, és pályáztunk vele a Munkaerőpiaci Alaphoz. Arról szólt a pályázat, hogy szakközépiskolásokat szeretnénk kivinni a határon túlra, magyarlakta területekre. Habár külhonban több mint százötven magyar szaktanintézmény van, Magyarországon pedig 850, felmérésünk szerint csak minden nyolcadik magyarországinak volt kapcsolata határon túli magyar iskolával. Ráadásul ennek a középiskolás korosztálynak a fele még soha nem lépte át az országhatárt. Mi lepődtünk meg legjobban, hogy nyert a pályázatunk. Ebből alakult ki az a külhoni iskolai kirándulási program, aminek a Határtalanul! nevet adtuk, és nem véletlenül van felkiáltójel a végén, nem véletlen a felszólító alak. Nagyon sok mindent megtett a nemzetpolitika az elmúlt húsz évben, a határátkelőhelyeken már csak lassítani kell autóval, számos településen működnek magyar oktatási intézmények, és jelentős forrást szánt Magyarország arra is, hogy a külhoni magyar közösségeket segítse. Amire kevesebb figyelem jutott, az a Trianon eredményeképpen szétszakadt emberi kapcsolatok visszaépítése. Egy magyar ember kapcsolatai az országhatáron ne érjenek véget, hiszen egy nyelvet beszélünk azokkal is, akik a határ túloldalán élnek, ugyanahhoz a kultúrához kötődünk. Felismertük, hogy olyan programokat kell indítani, amelyek elősegítik, hogy a magyar emberek, iskolák, közösségek, tágabban a nemzet összekapcsolódása megvalósulhasson. A Határtalanul! programra az iskolák pályázhattak, a program kezdete óta nyolcezer diák úti- és szállásköltségeit fedeztük, ebben a tanévben még tizennégyezren fognak útra kelni. A programnak a nemzetpolitikai haszon mellett van egy jelentős szociális jellemzője is. Sok családnak nincs pénze arra, hogy nyaralni menjen, vagy a gyerekeit kirándulni küldje. Baktalórántházához közel van az ukrán határ is, a román is. Az ottani iskola igazgatója mondta, hogy nem azt tartja fontosnak megjegyezni köszönetképpen, hogy a gyerekek többségének mégis ez volt az első külföldi útja, hanem azt, hogy nagyon soknak valószínűleg az utolsó is. Mert sok embernek a családi körülményei, a társadalmi helyzete miatt olyan lesz a sorsa, az életútja, hogy többé nem fog átkelni az országhatáron. Milyen jó, hogy mindez egyúttal a külhoni magyarság megismerésével is összekapcsolódhatott.

– Hogyan élik meg a gyerekek ezeket a kirándulásokat?

– Útinaplót kell írniuk az élményeikről. Sok szívet melengető gondolattal találkoztam már, s a legkedvesebb mondatot egy kalocsai általános iskolás fogalmazta meg. Valahol a székelyföldön jártak és azt írta: „focimeccset játszottunk a helyi fiúkkal és vesztettünk, de nem baj, mert így is a magyarok győztek…”. Ha egy hetedikes gyerek is ilyen felismerésre jut, az szép reményekre jogosít. Ki tudja, hátha ez a fiúcska harminc év múlva ott ül majd az Országgyűlésben, vagy talán éppen ő lesz-e Magyarország miniszterelnöke? A külhoni kirándulás élménye elültetett a lelkében egy magot. Ő már tudja, hogy bárhol is legyen a szülőföld, magyarság csak egy van. Minden magyar iskolásnak ezért kell részesednie ebből.

– Az ország darabokra szakadásának évfordulója június negyedike, amit az Országgyűlés 2010-ben emléknappá emelt, és a nemzeti összetartozás napjának nevezett el. Jelezvén, hogy a mostani állapot nem kívánatos, de ugyanakkor nagy lehetőség is.

– Nemzeti emléknapjaink többsége olyan történelmi eseményekhez kötődik, amikor valamilyen csapás ért minket. Ezért tartom fontosnak, hogy június negyedikét nem Trianon emléknapjának nevezte el az Országgyűlés, hanem a nemzeti összetartozás napjának. Hiszen az összetartozás érzésére azoknak a magyaroknak is szükségük van, akik nem Trianon következtében szakadtak el, és ma milliónál is többen élnek a világban, szétszórva. És Magyarországon belül is akadnak lövészárkok, milyen jó lenne, ha néhány nemzeti alapkérdésben más népekhez hasonlóan teljes egyetértés lenne köztünk. Az összetartozás gondolatköre tehát tágabb, mint a trianoni diktátum emléke. Nagy kihívás, hogy mindezt mi módon lehet tartalmasan bevinni az iskolai oktatásba, hogyan lehet elkerülni, hogy ne váljon kiüresedett alkalommá, hogyan lehet vidám, fiatalos és előremutató emléknappá tenni. A Határtalanul! Iskolai kirándulásra a legkönnyebb építkezni, de emellett módszertani segítségre is szükségük van a tanároknak, mert érzek egyfajta bizonytalanságot, hogy miről is kéne beszélni például a 11 éves kisdiákoknak június negyedikén. Jónak tartanám, ha például a Kárpát-medencei diák-sportversenyek hetévé tennénk június első hetét, amikor még tart a tanítás. Vagy ha ezen a héten például egy debreceni iskola felkerekedik, és tíz busszal átmegy Érmindszentre a Szilágyságba, ami egy nap alatt megjárható. Ha Ady Endre szülőházának udvarán tartanának egy rendhagyó órát, akkor olyan tartalommal telik meg az összetartozás napja és fogalma, ami eltérően az iskolai megemlékezések rutinjától, a gyerekek tudatába örökre beleivódik.

Boros Károly

Forrás: Demokrata c. hetilap XIV. évf. 3. szám.