Székelyföld jelentkezik – A földvári emlékhely üzenete

Az erdélyi Szék-helyek.ro híreiből válogattunk.

Barcaföldvár neve is fekete betűkkel van beírva a magyarság történelmébe, hiszen 1944 szeptembere és 1945 októbere között több száz, de egyes becslések szerint több mint ezer ártatlan férfi pusztult el a román hatalom által itt létrehozott gyűjtőtáborban, csupán azért mert valamikor magyar anya hozta őket a világra. A helyszínen jelenleg emlékmű vigyázza a halálra gyötört vagy éheztetett nemzettársaink örök álmát és figyelmezteti az utókort a féktelen gyűlölet tobzódásának tragikus következményeire, egyúttal lehetőséget nyújtva a kegyelet koszorúinak elhelyezésére is.
A ünnepélyes főhajtás csak szűk tizennégy esztendeje lehetséges és, hogy az áldozatokra most méltóképpen emlékezhetünk, az néhány elkötelezett honfitársunk, köztük Ungvári Barna-András református lelkipásztor érdeme, akitől a vele folytatott beszélgetés során megtudhattuk, hogy az emlékhely létrehozását tulajdonképpen egy börvelyi küldöttség, Hídvégen tett látogatása indította el. Ők ugyanis az itt elpusztult 12 falus felüknek szerettek volna 1997 áprilisában, az egykori haláltábor területén, emléket állítani azonban a földvári hatóságok erre nem adtak engedélyt, így a magukkal hozott kopjafa az akkor Hídvégen szolgáló Ungvári tiszteletes jóvoltából végül a templomkertben talált menedékre. A nép pásztorát azonban a történtek nem hagyták nyugodni, ezért elhatározta az áldozatokhoz méltó emlékmű helyszíni felállítását, sejtve ugyan, de előre nem látva az ezzel járó nehézségeket. Összegyűjtve az internáltakkal kapcsolatosan még fellelhető személyes tárgyakat, iratokat, fényképeket, vallomásokat és irattári anyagot, időközben nekiláttak egy sorsukat megörökítő és bemutató emlékszoba létrehozásának is, melyet 1999 nyarára sikerült is megvalósítani. Az átadó ünnepségen három püspök, Csiha Kálmán református, Mózes Árpád evangélikus és Tamás József római katolikus tette tiszteletét a hídvégi református templomban.
Az emlékművet sajnos nem lehetett ugyanekkor felszentelni, ugyanis a földvári polgármester közbenjárására a Brassó Megyei Tanács kénytelen volt a már kiállított építési engedélyt visszavonni, és ezzel kezdetét vette egy elkeseredett küzdelem, annak felállítása érdekében. A szükséges engedélyek újbóli beszerzése után, ezt végül csak 2000 júniusában sikerült megvalósítani, de az áldozatok emléke fölött őrködő sziklatömb csak 2 órát állhatott, Földvár, nemzeti gőgtől elvakult polgármestere ugyanis traktorral lehúzatta. A történtek miatt bűnvádi eljárást indítottunk ellene, melynek következményeként 2001. június végére kénytelenek voltak a sziklatömböt saját költségükön az eredeti állapotába visszaállítani, augusztus 4-én pedig az emlékmű ünnepélyes felavatására is sor kerülhetett.
Végezetül a most Uzonban szolgáló tiszteletes Háláját fejezte ki és megköszönte, a jó Istennek, hogy adott nekik kellő erőt és kitartást, e feladat sikeres elvégzéséhez, s így van egy hely, ahol az ártatlan áldozatokról, évről-évre méltóképpen megemlékezhetünk. Ugyanakkor abbéli reményének is hangot adott, hogy ezt az immár hagyománnyá nemesült szokást az utánunk jövő nemzedék is átveszi, s mindig lesz, aki gyertyát gyújtson a magyarságuk miatt életüket vesztett férfiakért, mert emlékeink, múltunk ismerete és ápolása nélkül óhatatlanul elveszünk.
Az idei ünnepség ismételten bebizonyította, hogy Ungvári Barna- András tiszteletes reménykedése nem alaptalan, hiszen jó másfél százan gyűltek össze, Brassó és Kovászna megyéből, hogy leróják kegyeletüket és a sok viszontagságon átment sziklatömb tövében elhelyezzék az emlékezés virágait.
Az évfordulóval kapcsolatos jövőbeli teendőinket András Pál, Magyarország bukaresti nagykövetségének a rendezvényen jelen lévő és felszólaló első titkára fogalmazta meg tömören és közérthetően:
„Ha meg is bocsátunk, soha nem felejthetjük el, itt, Földváron a jogtalanul összefogdosott magyarok közül az éheztetés és a különféle járványok miatt, ezernél is többen haltak meg. Az egyetlen bűnük az volt, hogy magyarok voltak. Nekünk, azért is kell dolgoznunk, hogy a jövőben egyetlen magyar se juthasson a földvári haláltáborba hurcoltak sorsára. Ehhez pedig elsősorban az kell, hogy soha ne felejtsünk, és soha ne hallgassunk, mert felelősek vagyunk egymásért.