Móricz Zsigmond születésnapján

„Minden írás líra, a szenvedő szív gyötrelme” – írta a a XX. századai magyar prózairodalom egyik legtehetségesebb alkotója, Móricz Zsigmond aki éppen ezen a napon, 1879-ben született.

A XX. század egyik legjelentősebb prózaírója gyerekekként elég korán megismerkedik a szegénység és a magány fogalmaival. Az anyakönyvi bejegyzés szerint a Tiszsacsécsén 1879. július 2-án született Zsigmond jómódú parasztcsaládba született, ám a sorozatos csapások (felrobbant cséplőgép, árvíz) miatt a tönkrement szülők kénytelenek fiúkat a Túristvándiában élő nagybácsihoz adni. A család végül Prügyön egyesül újra, Zsigmond pedig 1890-től a debreceni református kollégiumba kerül. Itt azonban elég rosszul tanul a magányos, amúgy jóeszű fiú, így nem sokkal később Sárospatakra kerül, anyai nagybátyjához. Érettségizik, innen kerül újra Debrecenbe, ahol jogot és teológiát tanul. Első novellája, a Bécsi bútor a Debreceni Ellenőr című újságban lát napvilágot, nem sokkal később Móricz a Debreceni Hírlap szerkesztője lesz.

Debrecenből kerül Pesre, ahol jogi tanulmányait bölcsészettudományra váltja, de végül tanári szakvizsgát nem tesz.

Budapesti tanulmányai azért meghatározóak, mert ekkor ismerkedik meg a fővárosi írók fiatal nemzedékével, köt jó barátságot Tóth Árpáddal, Babits Mihállyal és Kosztolányi Dezsővel is. 1903-ban – Mikszáth Kálmán hívására – Az Ujság című lapnál vállal munkát, majd népdalgyűjtő körútra indult Szatmárba. Az írót ért családi tragédia – első gyermeke halála – komoly szerepet játszik a Hét krajcár (1908) című novella születésében, mely Móricz Zsigmondot egy csapásra híressé teszi.

A novella sikerének hatására növelláskötettel jelentkezik, majd egymást követik regényei: a Tragédia, a Sárarany, a Szegény emberek. Egészen új appektusból szemléli a paraszti világot: az ő hősei már nem idealizált figurák, jóval inkább a civilizált társadalomról leszakadt, ösztönemberek.

Az 1920-as években műveiben élesen rajzolja meg a világháborús szenvedéseket, 1919-ben az őszi rózsás forradalom oldalára áll, de csakhamar kiábrándul a véres diktatúrából. Ezekben az években születik meg a Légy jó mindhalálig és a Pillangó című regénye is. 1922-ben vág bele legnagyobb vállalkozásába, a három részből – Tündérkert, A nagy fejedelem, A nap árnyéka – álló hatalmas Erdély-trilógiába, melyben a történelmi tanulságok levonása mellett a magyarság Trianon utáni feladatait illetően is próbált útmutatást adni.

A hedonista életmódot folytató, lecsúszott dzsentrik világát Móricz tárja a nyilvánosság elé: az Úri muri és a Rokonok című regényében.

Móricz az 1930-as évek elején szakít a Nyugattal – amelynek főszerkesztője, szerkesztője volt -, a távozás oka elsősorban Móricz szemléletváltozásában keresendő: az urbánus-népi irányzatok vitájában, barátaival ellentétben, ő az utóbbit képviseli.

Barbárok című műve 1931-ben, A boldog ember 1937-ben jelenik meg. Az idősödő Móriczot nyomasztotta a közeledő világháború képe: még megérte Magyarország hadba lépését. Ezeket a vészterhes éveket egyedül az író fogadott leánya, Littkey Erzsébet, vagyis „Csibe” jelenléte édesítette meg, akit Móricz mentette meg a nyomortól és az öngyilkosságtól. Az író pályája alkonyán egész novellasorozatot szentelt Csibének, róla mintázta egyik utolsó nagyszabású munkája, az Árvácska főhősét is.

Móricz 1942 augusztusának végén agyvérzést kapott, szeptember 5-én pedig elhunyt. Temetésén a kortársak a 20. századi magyar irodalom egyik legtehetségesebb alakját gyászolták.