Nemcsak nemzeti nagylétünk temetőjét hozta Szulejmán szultán szerencsenapja

Sorsfordító napként is említhetjük augusztus 29-ét, amelyet örökre összeköt Nándorfehérvár, Mohács és Buda, no meg Szulejmán szultán emléke. A török uralkodó ugyanis élete legnagyobb diadalait ezen a napon aratta – sajnos mindegyiket ellenünk. Így lett augusztus 29-e Szulejmán szultán szerencsenapja és a mi gyásznapunk.

A „hódító” előnévvel is emlegetett Szulejmán szultán idejében (1520–1566) már bő 150 éves múltra nyúlt vissza a magyarok és a törökök közti háborúskodás, hiszen az Oszmán Birodalom és a Magyar Királyság közötti első összecsapást a krónikák lapjaira 1366-ból jegyezték fel.

Az utókor által a „nagy” jeIzővel méltán felruházott I. Lajos királyunk ebben az esztendőben vívott győzedelmes csatát a Balkánon bőszen terjeszkedő hatalom ellen.

A szomszédságunkban akkor még csak épp, hogy kialakuló új hatalom Szulejmán szultán korára azonban már három kontinensre kiterjedő birodalommá vált.

Az Oszmán-ház tizedik uralkodója és egyben utolsó nagy hódítója, az 1494-ben született Szulejmán 1520 szeptember 30-án került trónra. Nem sokkal később követet küldött Budára, hogy újítsák meg az apja által egy évvel korábban megkötött békét. A Behram csausz által hozott szultáni üzenet pontos tartalma ismeretlen, de a különböző források sejtetni engedik, hogy a békeszerződést némi magyar adófizetés, vagy ahogy azt akkoriban hívták, éves „ajándék” ellenében, de a status quo alapján kötötték volna. Az akkor még mindössze 14 éves II. Lajos magyar király az ajánlatot nem fogadta el, s a török követet fogságba vetette.

Budán túlbecsülték a Jagelló-ház erejét. Tény, hogy Jagelló II. Lajos nem csak a Magyar Királyságot uralta, de cseh király is volt, édesanyja, Foix-i Anna Candale grófnőjeként az angol királyi házzal is rokonságban állt, nővére, Anna hercegnő pedig I. Ferdinánd osztrák főhercegnek, a későbbi német-római császárnak volt a felesége. Ráadásul apai nagybátyja, Jagelló Zsigmond, Lengyelország királya volt, így a Jagelló-ház komoly európai erővel bírt.

Szulejmán szultánt azonban ez nem hatotta meg, s 1521 májusában Magyarország ellen támadt.

Apja politikájával ellentétben fegyvereit azért fordította Nyugat felé, hogy megtörje a Habsburg-ház hatalmát. Ebben hű szövetségese volt I. Ferenc francia király, aki a teljes európai fronton együttműködött a törökökkel.

Jó példa erre Esztergom 1543-as ostroma, amikor az önmagát Európa „legkeresztényibb királyának” neveztető I. Ferenc által küldött francia tüzérek azért rombolták le a római pápa által is Európa apostoli királyának nevezett magyar király Duna-parti városát, hogy azt a keresztény világ ellenségének tartott „hitetlenek” vehessék birtokba.

Szulejmán első, 1521-es hadjárata során azonban még csak a Magyar Királyság peremvidékén jártak a török seregek: néhány nap alatt bevették a végvárvonal két erősségének számító Szabácsot és Zimonyt, július elején pedig körülzárták az ország kulcsának számító Nándorfehérvárt.

Annak ellenére, hogy a lassan és nehézkesen gyülekező királyi felmentősereg végül nem érkezett meg – a táborban felütötte a fejét a kor rettegett betegsége, a pestis, s amikor ez kiderült, a katonák szétszéledtek –,

a gyengén felszerelt Nándorfehérvár maroknyi őrsége, no meg a magyar és szerb lakossága két teljes hónapon keresztül mégis védte a Száva és a Duna összefolyásánál lévő erősséget.

Hősies küzdelmük 66 napnyi ostromot követően véget ért: miután az összes lőporuk elfogyott, a hetven főre olvadt őrség Keresztelő Szent János fejevételének napján, vagyis 1521. augusztus 29-én a szabad elvonulásért cserébe átadta a várat. A török persze nem tartotta be az ígéretét és a kapun kivonuló magyar katonaságot az utolsó szálig levágta.

Nem akármilyen kincsre tett szert Szulejmán, hiszen Nándorfehérvárt az ugyancsak „Nagy” előnévvel említett Mehmed szultán sem tudta bevenni az 1456 július 4-e és 22-e között vívott csatában, pedig ő három évvel korábban nem mást, mint a keleti császárvárost, Bizáncot hódoltatta, s tette Oszmán vad népe fővárosává. Szulejmán 1521-ben még megelégedett a magyarok ellen Nándorfehérvárnál aratott világra szóló győzelemével,

1526-ban azonban már ennél is többre vágyott: a nyugati császárvárost, Bécset is hódoltatni akarta. Ehhez azonban az út Budán keresztül vezetett.

Annak ellenére, hogy az 1521-ben megindult háborúban akadtak magyar sikerek is – a szerémségi Szávaszentdemeternél például 1523. augusztus 6-án Tomori Pál alsó-magyarországi főkapitány komoly győzelmet aratott –, magyar szempontból 1526-ra hadászatilag reménytelen helyzet jött létre, amit csak tovább tetézett, hogy a budai kincstár teljesen kimerült. A legszerényebb becslés szerint a déli határvédelmi rendszernél csak a karbantartásra 300 ezer forintot kellett volna fordítani, ami már önmagában is meghaladta a kincstár képességeit.

Nándorfehérvár eleste után déli irányból az ország teljesen védtelenné vált. Így érünk el Szulejmán következő nagy hadjáratához. A szultáni had 1526. április 23-án indult el Sztambulból. Nándorfehérvárra június 30-án érkezett. Bali bég addigra már felépítette a Száván átívelő hidat, a had tehát időveszteség nélkül tovább vonulhatott. A későbbi események szempontjából az idő-tényezőnek kulcsszerepe volt, hiszen a végvárak második védvonalán a török viszonylag gyorsan átjutott.

Péterváradot Alapy György két hétig tartani tudta ugyan, de Újlak már csak egy hétig bírta, Erdőd és Eszék pedig harc nélkül került Szulejmán kezére.

Ez utóbbi elestével lehetővé vált a drávai átkelés, amelyet a magyar határvédelmi erők nem tudtak megakadályozni. Tomori Pál, valamint Perényi Péter temesi ispán néhány ezerre tehető katonasággal rendelkezett, erejükből így csak a török előhad nyugtalanítására tellett.

A magyar főhad eközben ha lassan is, de Tolnáról Mohács mellé vonult, létszáma pedig közben nagyjából 25 ezer főre növekedett. Szulejmán háromszor nagyobb erővel közeledett.

Itt lép elő az idő-tényező. Lajos király ugyanis nem tudta időben megoldani az erőkoncentrációt. Szulejmán már átkelt a Dráván, amikor Szapolyai János erdélyi vajda tízezer fős serege még Szegednél állomásozott, a csehek hasonló létszámú serege Székesfehérvárnál járt, az ugyanekkorára tehető horvát hadak pedig Zágrábnál még csak gyülekeztek.

A Budára tartó út mentén az utolsó, természetes akadályt már csak a Drávától északra lévő mocsarak adták. A magyar had ennek az északi kijáratához vonult. Az ok egyszerű: a mocsarakon a három szultáni seregtest csak egymás mögött kelhet át, a törökök tehát nem tudják menetből átkarolni a magyar sereget.

Az elképzelés nem volt rossz, hiszen az augusztus 29-én kibontakozó csata első része lendületes magyar győzelemmel zárult.

A Tomori Pál által felállított magyar jobbszárny nehézlovassága elsöpörte a török balszárnyat, a támadó ékek még a szultáni testőrségig is eljutottak, a lendület azonban itt megtört, s érvényesült a túlerő: napra pontosan öt évvel azután, hogy Szulejmán elfoglalta Nándorfehérvárt, Oszmán vad népe újabb diadalt aratott. Ez jóval több volt egy egyszerű győzelemnél, hiszen a Magyar Királyság egésze került Szulejmán lába elé.

A szultán nem véletlenül nevezte szerencsenapjának augusztus 29-ét.

Csakhogy ez a nap Szulejmánt harmadszor is diadalra vezette, mégpedig 1541-ben, midőn

harc nélkül, csellel elfoglalta Buda várát, s ezzel a hajdan erős Magyar Királyság három részre szakadt.

A II. Lajos király halálát hozó mohácsi csatavesztés ugyanis polgárháborúba taszította az országot. A keleti részeken a korábbi vajda, Szapolyai János volt az úr, a nyugati részeken pedig I. Ferdinánd. Mindketten Magyarország érvényesen megkoronázott királyaként uralták a birtokukban lévő területet. Kettejük között a hatalomért folyó küzdelem azonban végképp felemésztette az ország maradék erőforrásait, s a nevető harmadik, Szulejmán térnyerését hozta.

1541-ben Szapolyai már nem élt, felesége, Jagelló Izabella királyné és fia, az 1540. július 7-én született János Zsigmond Budán székelt. A várat I. Ferdinánd seregei megpróbálták bevenni, eredménytelenül. Szulejmán ekkor avatkozott be a magyar polgárháborúba, mégpedig a csecsemő király oldalán. Érkező seregei elől Ferdinánd katonái elmenekültek. A török szultán a budai vár alatti síkon verte fel táborát, s miközben magához rendelte Izabella királynét, a csecsemő királlyal és a magyari urakkal egyetemben, elitkatonái szép lassan megszállták a várat, s ott is maradtak jó 150 éven keresztül.

Kiemelt kép: II. Lajos holttestének megtalálása Székely Bertalan festményén (forrás: Wikipédia)
Forrás: hirado.hu