Világraszóló előadások a Nemzetiben

A mesterek fesztiválja lesz az idei Madách Nemzetközi Színházi Találkozó – mondja Vidnyánszky Attila rendező, a Nemzeti Színház főigazgatója. Negyedik éve már, hogy a világ számos országából érkeznek társulatok a magyar teátrumba, hogy elkápráztassák a közönséget. Nem volt könnyű az indulás, de megérte a küzdelem. A főigazgatóval a MITEM előadásairól, az „ellenszélről” és a fiatalok helyzetéről beszélgettünk.

Idén áprilisban ismét lesz MITEM, mely még mindig egyedülálló kezdeményezésnek számít Magyarországon.

A magyar színházi élet rendkívül fejlett, sokszínű, komoly hagyományokkal és teljesítménnyel. Világviszonylatban egyedülálló, hogy 50 kilométerre egymástól társulatokkal működő kőszínházakat találunk. Nemzetközi fesztivál viszont csak egy van: a MITEM, míg például Csehországban, Lengyelországban vagy Romániában sok ilyet láthatunk. Magyarországon tapasztalható egyfajta bezárkózás e téren, és a színházi elit sem tartotta szükségesnek egy ilyen fesztivál megrendezését, miközben ahhoz, hogy helyesen, valósan lássuk magunkat, fel tudjunk kerülni a világ színháztérképére, és ne csak magunk között, mindenféle értékrend szerint állítsunk föl rangsorokat, szembesülnünk kell azzal, hogy hol tart a színházi világ.

Az eredeti tervek szerint kétévente rendezték volna meg, ám a létrehozása óta minden évben megtartották…

Sok összetevő miatt kellett volna kétévente megrendezni, de én már akkor is mondtam: ahhoz, hogy gyökeret verjen ez a fesztivál, minden évben meg kell tartani, mert a szakmának minden esztendőben hallania kell Budapestről. Kezdetben sok negatív tapasztalatunk volt, de mégis sikerült igazolnunk, hogy képesek vagyunk minderre. Mára a színházak és a közönség részéről is folyamatosan növekvő érdeklődést tapasztalunk, és nem utolsósorban a szakmának is hasznos, ha a világ minden részéről érkező társulatok rendezéseibe pillanthatnak bele.

Hogyan válogatták a darabokat? Mindent azért ön sem láthatott.

Elsősorban mi megyünk utánuk. Az elmúlt pár évben kialakult, hogy a dramaturg munkatársaim milyen területre szakosodnak. Kozma András a volt szovjet térségért felelős, Kulcsár Edit a határon túli magyar területek előadásait nézi, a Balkán–Szerbia–Skandinávia rész Verebes Ernő asztala, Franciaország, Olaszország és a frankofón világ Rideg Zsófi területe, Kornya István a német színházi világon tartja rajta a szemét, Király Nina pedig mindenütt jelen van: egyik fesztiválról utazik a másikra és építi a kapcsolatokat, hozza az izgalmas darabokat. Szeretjük élőben megnézni az előadásokat, így születhet a legjobb döntés, a munkatársaim felkészültségében pedig teljesen megbízom. Szerencsére most már nevünk van a szakmában. Akiket megszólítunk, örömmel jönnek, mert tudják, hogy ez egy rangos fesztivál.

Nyilván az ön személyes kapcsolata is hozzájárul, hogy igent mondanak a társulatok.

Természetesen. Szerencsés vagyok, hogy szovjet iskolát végeztem, Kijevben és Moszkvában is tanultam, sok színházigazgató, rendező barátom van a régióban a Baltikumon át Kirgizisztánig, sőt még a Krímen is.

Ha már az orosz térségről beszélünk: érkezik a MITEM-re a Bűn és bűnhődés, melyet ön rendezett Szentpéterváron…

Igen, és a bemutató óta is folyamatosan játsszák a Puskin nevét viselő Alekszandrinszkij Színházban.

Sőt azt is fontos kiemelni, hogy orosz író darabját vitte színre, orosz társulattal, orosz földön – mindezt magyar rendezőként. Hogyan fogadták?

Mielőtt erre a felkérésre igent mondtam volna, 10 évig nem rendeztem külföldön, mert elsősorban itthon volt dolgom, és a családtól sem szeretek elszakadni. Ám ez, hogy Péterváron a legpatinásabb orosz színházban zseniális társulattal állíthattam színpadra Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését, óriási kihívás volt. Mondhatjuk úgy, hogy az oroszlán barlangjába másztam bele. Menet közben persze megfordult a fejemben, hogy miért kellett ez nekem. Mindennek a tetejébe ez nem is színdarab, hanem színpadra alkalmazás, melyet én magam végeztem el idegen nyelven. Szeretem ilyen értelemben sokkolni magam, hogy ne puhuljak el. Összességében nagyon élveztem, hiszen a Bűn és bűnhődés az egyik kedvenc regényem.

A különleges előadások sorát gyarapítja még a Faust, melyet monumentalitása miatt nem is a Nemzetiben, hanem az Eiffel Csarnokban láthat a közönség.

Valóban: hatalmas díszlet és több száz ember vesz részt a darabban. Világviszonylatban is fontos előadása ez az elmúlt évtizedeknek. Sok küzdelem árán sikerült megszereznünk a Faustot, hiszen nehéz megteremteni hozzá a körülményeket.

A rendező azonnal igent mondott a kérésre, hogy elhozza Magyarországra az előadást?

Ez egy évtizedes kapcsolat eredménye. Silviu Purcăretével régóta ismerjük egymást, többször rendezett már Magyarországon, köztük Debrecenben is. Róla tudni kell: a világ élvonalába tartozik, így annak, hogy eljött Debrecenbe, hatalmas jelentősége van. Purcărete megérezte, hogy komolyan tisztelem őt, illetve az is közrejátszott, hogy látta a Mesés férfiak szárnyakkal című előadásomat, amely után azt mondta, rég érezte magát ilyen jól színházban. Amellett, hogy kölcsönösen tiszteljük egymást, megértette, miért fontos, hogy elhozzuk ide a Faustot. Úgy gondolom, sokkoló élmény lesz ez a szakmának.

A Fauston kívül itt lesz Eimuntas Nekrošius, aki a kedvenc rendezőim egyike, de Rimas Tuminas szépséges Jevgenyij Anyegin című előadását is láthatják a nézők. Alvis Hermanis – aki a legismertebb lett színházi rendező – a Fekete tej című produkciót hozza el, Krystian Lupát – aki Irtás című darabjával érkezik hozzánk – Lengyelország elsőszámú rendezői között tartják számon, Eugenio Barba pedig szinte hazajár már Magyarországra. Emellett fontos, hogy Marosvásárhelyről és Szabadkáról is jön darab. Látszik tehát, hogy a MITEM tíz napján a világ színházi középpontja Budapest lesz.

Azt se felejtsük el, hogy négy hazai előadást is láthatunk – igaz, kettő orosz rendező munkája.

Vannak olyan színházak, amelyekkel baráti együttgondolkodás alakult ki, ami igen megtisztelő és egyáltalán nem tipikus. Ilyen kapcsolatunk van az Alekszandrinszkij Színházzal: kölcsönösen részt veszünk egymás rendezvényein, rendezünk egymás teátrumában. Miközben Valerij Fokin A krokodilust állította színpadra a Nemzetiben, addig én a Bűn és bűnhődésen dolgoztam Szentpéterváron. Fokin ugyanis azt mondta, ha elmegyek hozzájuk rendezni, ő is eljön hozzánk a Nemzeti Színházba. Két Dosztojevszkij-mű született meg tehát egyszerre, több ezer kilométerre egymástól, egészen más nyelven, más logika szerint. Viktor Rizsakovval pedig évtizedes kapcsolatom van, ő rendezte a Részegek című darabunkat. Ivan Viripajev – aki írta – ráadásul személyes jó ismerősöm. Ami pedig a III. Richárdot illeti: a magyar szakmán belül is eseménynek számít, hogy a Vígszínház színészei és igazgatóasszonya, Eszenyi Enikő nálunk játszik. Nagyon sok tehetséges fiatal szerepel a darabban, akik meghatározó színészek lesznek a következő évtizedekben. David Doiashvili pedig nemcsak a Cyrano de Bergeracot rendezte nálunk. Bár nem tartozik a fesztiválprogramhoz, látható lesz Bozsik Yvette Szent Ferencről szóló előadása, Az Úr komédiásai, illetve a Csíksomlyói passiót is előadjuk.

A MITEM sajtótájékoztatóján a „mesterek fesztiváljának” nevezte az idei rendezvényt. Ezek szerint így, a negyedik évében elérkezett a csúcsára?

Négy évvel ezelőtt kitaláltunk egy Magyarországon egyedülálló színházi fesztivált, amelynek, úgy látom, beérik a gyümölcse, mert világszerte mindenkitől pozitív visszajelzéseket kapunk: hálálkodó leveleket írnak a nézők, dicsérő cikkek születnek, pedig kezdetben a szakma részéről is komoly ellenállást tapasztaltunk nemcsak itthon, de a nemzetközi színtéren is. Az én nevem nem mindenütt cseng felhangok nélkül. Sajnos manapság is sok előítélettel kell megküzdenünk, de az a fontos, hogy a fesztivált Európa-szerte jegyzik.

Még ennyi év után is – 2013-ban volt az igazgatóváltás – érezhető, hogy negatívan állnak önhöz, a Nemzeti Színházhoz?

Korábban szinten évente voltak franciaországi turnéjaim, 2013 óta viszont csak most, négy év után tudtam először kimenni, éppen Párizsba, de így sem központi fesztiválra. Nem a színházi program volt a fókuszban ugyanis, hanem a régi rítusok, a hagyományőrzés, a népzene. A kérdésre válaszolva: igen, még mindig összezárnak.

Nem szeretnék összegezni, hiszen messze van 2018, amikor is lejár a mandátuma – de azért tervezget már a következő ciklusra?

Hogy mi lesz, azt majd a fenntartó dönti el. Ha ismét megkapom a bizalmat, akkor még egyszer öt évre elvállalnám, mert ilyen intenzitással nem lehet többet bírni. Sokat járunk ugyanis határon túlra, az idei évadban megyünk még Erdélybe, több helyszínre, köztük Kolozsvárra és Nagyszebenbe, de játszunk Münchenben és Moszkvában is. Ezt sokáig nem lehet csinálni. Meg egyébként is csak addig szabad, amíg az emberben van lelkesedés.

És van még?

Persze, hogy van!

Visszatérve a jelenbe: ebben az évadban két új rendezését tekintheti meg a közönség a Nemzetiben, a Csíksomlyói passiót és a Bánk bánt. Az előbbit Zsuráfszky Zoltán koreográfiájával…

… és a Nemzeti Táncegyüttessel, illetve Berecz Andrással. Számomra nagyon fontos ez a darab. Különleges színházi formanyelvet alkalmazunk, érdekes játék lesz. Különböző megszólalási módok léteznek párhuzamosan, Csíksomlyón keresztül eltérő világok kapcsolódnak össze a kétezer éves tengelyen egészen a máig. Szeretnénk majd Csíksomlyóra is elvinni a darabot, de addig is vannak meghívásaink nagy nyári, szabadtéri rendezvényekre.

A Bánk bán pedig már szinte kötelező?

Talán a legjobb magyar művünk, de mindenképpen alapnak tekinthető. Nagyon izgalmas foglalkozni vele. Már kétszer rendeztem Bánk bánt – operában és prózában is. Most a kettőt egyszerre fogom. Ősszel mutatjuk be a Nemzeti Stúdió színpadán a prózát, és rögtön utána az Erkel Színházban az operaváltozatot.

Érdekesség, hogy a próza főszereplője a Kaszás Attila-díjas Mátray László lesz, aki a sepsiszentgyörgyi színház tagja.

És szinte már majdnem a Nemzeti társulatának is tagja. Bár sokszor játszik nálunk, nem akartuk, hogy teljesen elszakadjon a gyökerektől. Rendkívül érzékeny ember, és szívesen vállalja az ideutazásokat – a sepsiszentgyörgyi színház pedig mindenben segíti. Évente egy-egy bemutatóban szerepel nálunk.

Ő volt az első gondolata a szerepre?

Abszolút.

Ő is a fiatal generációt képviseli, bár korántsem pályakezdő. Hogyan tudnak boldogulni az egyetemekről most kikerülő ifjú színészek?

Nehezen. A Magyar Teátrumi Társaság próbált javítani a helyzeten azzal, hogy javasolta az előadó-művészeti törvény módosítását. Ma a nemzeti státuszú intézmények társulatában a színészek legalább 70 százalékának, a kiemelt státuszú színházak társulatában pedig a színészek 60 százalékának diplomával kell rendelkeznie. Láttuk ugyanis, hogy volt olyan vidéki teátrum, ahol ez az arány nem érte el a 30 százalékot sem. Sajnos kettős a probléma: egyrészt a fiatal színészek maguk is nagyon Budapest-centrikusak, másrészt keveset is teszünk azért, hogy ez változzon. Programokat kellene kitalálni, gondolkodásbeli változásokat kieszközölni, hiszen a vidéki színházak részéről van befogadókészség. A törvény egyébként nem hatott rosszul, de van még mit tenni. A Kaposvári Egyetem színészképzésén elkezdtük azt a gyakorlatot – először Debrecennel, de azóta Kecskeméttel, Székesfehérvárral és Veszprémmel is együttműködve –, hogy minden osztályt hozzákapcsolunk egy színházhoz. Azaz a növendékek a képzésük idejére kapnak egy anyaszínházat, harmadik évfolyamban pedig eljönnek a Nemzetibe, hogy itt is bemutatkozhassanak. Arra törekszünk, hogy felismerjék a vidéki élet szépségét – én magam is onnan jövök: 15 évig Beregszászon, majdnem nyolc évig Debrecenben dolgoztam, ezek fontos korszakai az életemnek. Emellett sok fiatalt igyekszünk leszerződtetni a Nemzetibe, részint az én osztályomból, részint a következőből.

Miért kötődnek ennyire a fővároshoz a pályakezdő színészek? Hiszen – ahogy mondta – vidéken lenne rájuk kereslet, nem maradnának munka nélkül.

A legnagyobb probléma, hogy hiányoznak az alapfogalmak a képzésből. A színház eszköz arra, hogy hassunk, hogy szolgáljuk a közösséget. Ez a szolgálat-fogalom alig ismert a mai generáció számára. Nehéz megértetni velük, hogy rövidtávon lehet itt-ott villogni, de ahhoz, hogy egy közösség befogadjon, nem feltétlenül az kell, hogy az aktuális tv-sorozat sztárja legyen valaki. Ha elhiszi a pályakezdő színész, hogy a nyírbátori vagy a vasvári néző éppolyan fontos, mint a budapesti, akkor már tett egy lépést afelé, hogy boldog legyen ebben a szakmában. A kultúrpolitikának pedig az a feladata, hogy a vidéki színész ugyanazokhoz a lehetőségekhez jusson, mint a fővárosi, ugyanannyian ismerhessék őt is, és ugyanannyi tévéfilm készüljön vidéki előadásokról, mint a budapestiekről.

Ezek megvalósítása nagyban függ az anyagi lehetőségektől, ugyanakkor szemlélet kérdése is.

Valóban: ez szemlélet kérdése. Ennek kellene változnia elsősorban.

Szíjjártó Anita