207 éve hunyt el Fichte, a német idealizmus megalapozója
207 éve, 1814. január 29-én halt meg Johann Gottlieb Fichte, a Kant működése nyomán kibontakozó német klasszikus filozófia nagy alakja, a német idealizmus megalapozója.
A lausitzi Rammenauban, egy szegény takácsmester családjában született 1762. május 19-én. Pártfogói segítséggel folytatott teológiai tanulmányokat Jénában és Lipcsében, filozófiával Spinoza Etikájának hatására kezdett foglalkozni.
Zürichi házitanítóskodása során ismerkedett meg Rousseau és Pestalozzi gondolataival, ami alapvetően meghatározta világnézetét. Idővel Kant filozófiája lett számára iránymutatóvá: a nagy példakép nem kevesebbel próbálkozott, mint hogy összeegyeztesse a szigorúan determinisztikus tudományos világképet a hittel és az emberi szabadsággal.
Fichte Kanttal 1791-es königsbergi látogatása során találkozott személyesen, Kant szerzett neki házitanítói állást és az ő segítségével jelent meg 1792-ben a Kísérlet minden kinyilatkoztatás kritikájára című írása.
A teljesen kanti szellemben íródott mű kiadója elhagyta a szerző nevét és az előszót, így mindenki azt hitte, hogy a königsbergi filozófus művéről van szó.
Nagy visszhangot váltott ki Fichte 1793-ban ugyancsak név nélkül megjelent két írása is, A gondolatszabadság visszakövetelése Európa fejedelmeitől, akik azt ezidáig elnyomták, illetve az Adalékok a közönségnek a francia forradalomról alkotott ítélete helyesbítéséhez.
Ezekben a műveiben Fichte mint jakobinus forradalmár, s mint a korabeli Németország legmerészebb szelleme nyilatkozott meg.
1794-ben meghívták a jénai egyetemre, ahol már saját filozófiai rendszerét, az ún. tudománytant adta elő, amelyet A tudománytan vagy az úgynevezett filozófia fogalmáról című írásában foglalt össze, majd fő művében, A teljes tudománytan alapvetésében fejtett ki részletesen.
A jénai években születtek olyan további írásai, mint A természetjog alapja a tudománytan elvei szerint és Az erkölcstan rendszere a tudománytan elvei szerint.
Az ún. „ateizmus-vita” során összeütközésbe került a bigott vallási körökkel, s a „jakobinusság” vádjába keveredett, ezért 1799-ben kénytelen volt Berlinbe távozni.
Itteni korszakának első művei Az ember rendeltetése, illetve A zárt kereskedőállam voltak. Berlinben nagy népszerűségnek örvendő magánelőadásokat tartott, melyek 1806-ban jelentek meg összegyűjtve A jelenlegi kor alapvonásai címmel.
Még abban az évben elmenekült a közeledő Napóleon elől, s csak egy év múlva tért vissza. A francia megszállás alatt álló városban tartotta meg 1807-1808 telén újabb előadássorozatát Beszédek a német nemzethez címmel, ebben az általános nemzeti nevelés révén elérhető szellemi megújulásra szólított fel (emiatt sokan őt tartják a német nacionalizmus létrehozójának).
Amikor 1810-ben megnyílt a berlini egyetem, Fichte professzori és dékáni kinevezést kapott, s egy évig választott rektor is volt. A Napóleon elleni felszabadító háborúba a hadsereg „vallási hitszónokaként” kívánt bekapcsolódni, ám elutasították. Felesége önkéntes ápolónőként dolgozott hadikórházban, s a tőle elkapott tífusz végzett a filozófussal 52 éves korában, 1814. január 29-én.
Fichte sok tekintetben a kanti életmű kiteljesítője, aki a természeti törvényeknek az emberre gyakorolt meghatározó voltát tagadva egy sajátos szubjektív idealizmusig jutott el.
Szerinte csak az Én létezik, a szubjektum, amely állandó tevékenység útján önmagából alkotja meg a világot és annak törvényszerűségeit.
Úgy vélte, hogy Kant eredeti törekvése – az emberi szabadság elméleti megalapozásának céljából végrehajtott „kopernikuszi fordulat” – tökéletesen helyes volt, ám Fichte szerint Kant a helyes alapgondolatot nem vitte következetesen végig.
Mi lenne – indítványozta -, ha nem abból indulnánk ki, hogy a természet határoz meg minket, hanem a mi szabad cselekvésünk határoz meg mindent a természetben!
Kant nyomán úgy vélte, hogy az Én, a szubjektum visz rendszert a világba, s elvetette, hogy lenne valami olyan külső, „magában való dolog”, amely szolgáltatná azokat az alapvető adatokat, amelyekbe rendszert kellene vinni.
Vagy-vagy: a „magában való dolog” vagy létezik és meghatároz bennünket, miként azt a „dogmatizmus” (s főleg annak következetes formája, a materializmus) hirdeti, vagy az idealizmusnak van igaza, s akkor szabadok vagyunk – vallotta.
Konklúziója: ahhoz, hogy megőrizzük emberi méltóságunkat, hogy ne csupán zakatoló embergépeknek, azaz dolgoknak tekintsük magunkat, hanem szabad lénynek, ahhoz az Énből kiindulva kell mindent megmagyaráznunk.
Johann Gottlieb Fichte filozófiája teremtette meg a német idealizmus eszmei alapjait, s nagy hatással volt annak továbbfejlődésére mások mellett Schelling és Hegel műveiben.
Forrás: Múlt-kor.hu