Harmincéves a világ egyik legismertebb zeneformátuma

Július 14. jelentős dátum a zeneiparban. Ezen a napon történt ugyanis harminc éve, hogy a világ legismertebb, legelterjedtebb, a zenehallgatási szokásokat is forradalmasító hangtömörítési fájlformátuma megkapta az MP3 nevet. A Nemzeti Archívum Sajtóarchívumának összeállítása.

Az MP3 egy adatveszteséges zenetömörítési eljárás eredménye. Ennek során az emberi fül tökéletlenségére építenek: a kiváló minőségű forrásból, például az audio CD-ből a jól hallható frekvenciákat emelik ki, az ezen kívül eső tartományokat lényegében figyelmen kívül hagyják, „levágják”.

Kidolgozása még az 1980-as években kezdődött a berlini Fraunhofer Intézetben, ahol egy tudóscsoport az Európai Unió által támogatott EUREKA program keretében kísérletezett a zeneszámok minél jobb kódolásával. A munkát támogatta a filmipar képviselői által létrehozott MPEG (Motion Picture Expert Group) is, amely a minél hatékonyabb, a videó-CD és a kábeltévé számára használható videó- és audiotömörítés létrehozását tűzte ki célul.

A szabvány audiokód kidolgozásán négy csoport dolgozott, s 1991-re csak két eljárás maradt, amelyet az MPEG audioszabványként fogadhatott el, ezek a Musicam és az ASPEC elnevezést viselték. A végső szabványt a Fraunhofer Intézetben dolgozták ki, a Karlheinz Brandenburg vezette csoport Suzanne Vega Tom’s Diner című dalának a capella változatát kódolta újra és újra, mert a kíséret nélküli emberi hang esetén sokkal jobban érezhető volt a kezdeti minőségromlás – ezért nevezik az énekesnőt „az MP3 anyjának”.

A filmek kódolására szánt MPEG–1 kódoló szabványt 1992 novemberében hagyták jóvá, ez három audioréteggel (kódolási eljárással) rendelkezett.

Ezek közül aztán a leghatékonyabb harmadik terjedt el egyszerűsége, hibatűrő képessége miatt, és mert kisebb számítástechnikai teljesítményt igényelt. Akkoriban a számítógépek merevlemezén igen kevés volt a hely, és az internet sávszélessége is alacsony volt, ezért a zenefájloknak minél kisebb helyet kellett foglalniuk.

A Fraunhofer Intézet munkatársai 1995. július 14-én az MPEG–1 Audio Layer 3 formátum elnevezésének (amely addig a .bit kiterjesztést viselte) egy belső szavazáson az mp3 kiterjesztést választották. A Fraunhofer az eljárást le is védette, és ez az idők során százmillió eurónál többet jövedelmezett. 1995-ben következett az újabb kódoló szabvány, az MPEG–2, amely jelentősen javított az audiorétegek teljesítményén is. A kódoló és dekódoló eljárások, a zenelejátszók megjelenésével az MP3 fájlok robbanásszerűen kezdtek terjedni.

A kis mérethez ugyanis viszonylag jó hangminőség társult, a standard 128 bitrátás tömörítés mellett tíz hagyományos CD tartalmát lehetett felírni egyetlen lemezre.

Az MP3 veszteséges tömörítési formátum, azaz az eredeti fájl már nem állítható belőle helyre, de a tömörítés során meg lehet adni, hogy milyen minőséget szeretnénk. A nagyobb bitráta jobb minőséget eredményez, de persze a fájl mérete is nagyobb lesz.

Az MP3 fájlok metaadatokat is tartalmazhatnak, mint a szám címe, műfaja, az előadó neve, a kiadás éve és így tovább, ezeket az információkat a legtöbb lejátszó program meg tudja jeleníteni. Az MP3-nak számtalan vetélytársa támadt, mint a teljesen szabad és legalább ilyen jó minőséget produkáló OGG, a Microsoft által preferált WMA, az Apple által használt AAC, az audiofájlok által kedvelt, veszteségmentes FLAC. A merevlemezek kapacitásának növekedésével, a szélessávú internet mindennapossá válásával az MP3 egykori előnyei egyre kevesebbet számítanak, de a formátum továbbra is az egyik legelterjedtebb, hangfájlok tárolására szolgáló formátum.

Kiemelt kép: MP3 (Fotó: Shutterstock)
Forrás: hirado.hu