Képekben beszélő tragédiák
Százhuszonöt országból 5691 fotóriporter nevezett munkáival a 2011-es World Press Photo pályázatra a tavalyi év történéseit megörökítő munkáival
A több mint százezer képből legjobbnak ítélt 177-et láthatjuk most Budapesten, a Néprajzi Múzeumban.
A kiállított felvételek bepillantást engednek azokba az eseményekbe, amelyekről mindenki hallhatott a hírekben, láthatott visszafogottabb felvételeket a televízióban, de az így szerzett információk mégsem zökkentik ki az embert a mindennapokból. A sajtófotó ellenben erős hatást gyakorol a befogadó lelkiállapotára azzal, hogy cenzúrázatlanul mutatja be, mi minden történik a világban – talán túlságosan is nyersen arcunkba vágva az igazságot.
Rögtön a kiállítás elején szembetaláljuk magunkat az év sajtófotójával: a dél-afrikai Jodi Bieber egy tizennyolc éves afganisztáni lány portréjával nyert, aki elmenekült férjétől, ezért büntetésül elcsúfították az arcát. A kép egyszerre tragikus és szép, a fotós célja az volt, hogy megmutassa, az átélt borzalmak után is megőrzött valamennyit a szépségéből a lány, aki kissé félénken, ám méltósággal néz a kamerába.
Az idei pályázat magyar díjazottja Lakatos Péter, az MTI fotóriportere, aki Vezető hír kategóriában nyert első díjat fotójával, amely annak a férfinak a halálugrását örökíti meg, aki tavaly májusban gyújtotta fel, majd vetette le magát a Szabadság hídról. A már a tavaszi sajtófotó-kiállításon is szereplő kép esetében kevéssé a megvalósítás tökéletességéről, mint inkább a jól elkapott pillanatról beszélhetünk.
A kiállításon a legmegdöbbentőbb – hiszen világunkban mára a halál eltávolodott az emberek életétől – minden bizonnyal a holttestek látványa. A haiti földrengésnek több mint háromszázezer halottja volt, amely hatalmas szám, de közölve csupán egy adat. Olivier Laban-Mattei Hír kategóriában első díjat nyert fotósorozata kíméletlenül tárja elénk a tragédiát úgy, ahogyan a helyszínen megélték, a holttestekkel együtt. Megrendítő a halott lányát cipelő apa vagy a földrengésben életét vesztő kenyérárus látványa.
A Vezető hírek és a Korunk kérdései kategóriák díjazott fotóira általában jellemző a kegyetlen valóság nyers ábrázolása. A drogháborúk áldozatait vagy a HIV-fertőzés következtében elhunyt többgyermekes anya kálváriáját bemutató sorozatoknál azonban nem kevésbé mellbevágó pillanatoknak lehetünk tanúi, ha a Hétköznapok kategóriában díjazott képeket nézzük. Egy vízfejű nepáli kislány szomorú sorsa vagy a Sierra Leone-i börtönök lakóinak nyomorúságos helyzete nemhogy feloldaná, de tovább fokozza döbbenetünket.
A Természet és a Sport kategóriák esetében megvan az esély arra, hogy kevésbé sokkoló, inkább érdekes pillanatokat láthatunk, ám az idei kiállítás ennek az ellenkezőjét bizonyítja. A sportfelvételek között találjuk ugyanis Gustavo Cuevas munkáját, amelyen egy bikaviadalon megsebesült matadort láthatunk.
Az idén a természetfotókat is a tragédiák uralják. A Mexikói-öböl drámájáról Benjamin Lowy készített sorozatot: egyik darabja, az öböl vízfelszínén lebegő olajfoltokról készült kép érdekes keveréke a tragikusnak és a szépnek, ha nem is olyan értelemben, mint a fent említett év sajtófotója.
Noha nem minden esetben érezhető indokoltnak az elismerés, a képekhez mellékelt magyarázó szöveg segíthet megérteni, miért is tarthatták jónak az alkotást. Így például a holland Martin Roemers Hétköznapok kategóriában első díjat nyert, elmosódott embereket és járműveket ábrázolt sorozatához is érdemes tudni, hogy koncepciója az elvárosiasodás bemutatása volt.
A tavalyi év történései közül még egyebek mellett Lech Kaczynski lengyel államfő repülőgép-szerencsétlensége, a WikiLeaks-botrány vagy a huszonegy ember halálával végződő utolsó Love Parade zenei fesztivál is témái az alkotásoknak. Külön elismerésben részesültek azok a felvételek, amelyeket a tavaly több mint két hónapig a mélyben rekedt 33 chilei bányász egyike, Edison Pena készített.
A korábbi évekhez hasonlóan az idei World Press Photo sem ajánlott gyenge idegzetűeknek. Bár a valóságot mutatja be, a kiállításnak van egyfajta hatásvadászjellege: mintha ránk erőszakolnák a borzalmakat. A tárlat lényege, úgy tűnhet, nem az, hogy remek felvételeket lássunk, hanem hogy szörnyülködjünk. Hiszen amikor szembetaláljuk magunkat egy tucat holttesttel, minden bizonnyal nem azon töprengünk majd, milyen szépen kivitelezett, milyen művészi az adott fotó.
forrás:magyarhirlap.hu
Az év sajtófotója