Felhangolva: Búzavirág együttes
Egy csokor friss virág, egy új reményt adó hajtás, egy csepp forrásvíz. Ilyen hatással van a közönségre és a kárpátaljai magyar közösségre a fél éve alakult Búzavirág citeraegyüttes. Markó Veronika citeratanár nagy lelkesedéssel és türelemmel gondozza a kis „palántákat”: Orosz Tamást, Pércsi Annát, Szilágyi Emmát és Gajdos Dávidot. Mindent megtesz azért, hogy az együttes minél több sikert, örömet és élményt éljen meg, népszerűsítse a citerát és a magyar népdalt, vidámságot, jó hangulatot ajándékozzon az embereknek.
— Mióta vagytok együtt ebben a felállásban?
Veronika: Mivel tavaly szeptembertől végre összegyűlt egy kis együttesre való citerás gyerek, ezért azonnal jött az ötlet, hogy csapatba rendezzem őket. Eleinte a Tulipán Tanoda rendezvényein léptünk fel, mivel mi is a Beregszászi Tulipán Tanodához tartozunk. Rögtön nagy közönség fogadott minket, sokan hallották játszani az új csapatot, talán ennek is köszönhető, hogy elhívtak egyéb rendezvényekre is.
— Honnan ered az együttes neve?
Veronika: Már egy ideje együttesként játszottunk, amikor még nem volt nevünk, mert hivatalosan nem jártunk fellépni sehova. Csak a tanodán belül játszottunk. Egy szőtteskiállítás alkalmával írnunk kellett a vendégkönyvbe, és ott jutott eszünkbe hirtelen a Búzavirág név, mert pont egy búzavirágról szóló népdalt adtunk elő. Ráadásul szép kékfestő szoknyában voltak a lányok. Akkor el is döntöttük, hogy mindig ez lesz a fellépőruhánk.
— Kérdezem a gyerekeket: ki miért csatlakozott az együtteshez?
Dávid: Az iskolában hallottam citerajátékot, és nagyon szép népdalos volt. Szeretem a népdalokat, ezért el is kezdtem a citerázást. Eleinte csak az egyszerűbb dallamokat játszottam. Most, öt évvel később a nehezebb ugrósokat, a csárdást, katonadalokat is le tudom játszani. Szeretném valamikor majd megtanulni az egyik kedvencemet, ami elég nehéz dal, a Zúg az erdő, zúg a mezőt.
Tamás: Itt, a Tulipán Tanodában találkoztam először a citerával. Nagyon megtetszett, mert nagyon sok érzelmet lehet vele kifejezni. Lehet lassú és gyors dalokat is játszani rajta. Még az elején tartok, két éve citerázok.
Emma: Korábban mindig kevertem a citerát a cimbalommal. Aztán anyukám biztatott, hogy citerázzak, mert mondta, hogy ő is mindig el akarta sajátítani ezt a hangszert, de soha nem volt rá lehetősége. Valójában nekem is nagyon tetszett. Első ránézésre bonyolultnak tűnik, de aztán rájöttem, hogy viszonylag egyszerű. Most egy fél éve játszom. Eddig népdalcsokrokat tanultunk, mint például a Kis kece lányom, a Sej most kezdtem egy fehér kendőt viselni, Erdő, erdő, de magas a teteje. Illetve karácsonyi dalokat is tanultunk. A citera mellett fuvolára, népi furulyára és népi ének szakra is járok.
Anna: Élőben még nem hallottam a citerát, csak videóban. Anyukám megkérdezte, hogy szeretnék-e járni, és akkor jelentkeztünk. Nagyon tetszett már a legelején. Szeptembertől járok Veronika nénihez. Már tudok néhány dallamot játszani.
— Hol léptek fel általában?
Veronika: Különböző események, emléknapok megnyitóin is örömmel szólaltatunk meg magyar dallamokat, hiszen ez ebben a különösen nehéz helyzetben ez egy fontos dolog. Illetve tavaly is részt vettünk a Szól a fülemüle tehetségkutatón, és idén, ebben a négyes felállásban is nagy erőkkel készülünk.
— Nektek milyen érzés egy-egy fellépés?
Dávid: Fekete-fehér ruhában kiállunk a színpadra. Kicsit izgulok, mert sok a néző, de aztán a dalra koncentrálok, és elmúlik a lámpaláz. Amikor tapsolnak, akkor már megkönnyebbülök. És jólesik, ha a szüleim és Veronika néni megdicsér.
Tamás: Izgulok, de ez olyan jó fajta izgulás. Jót tesz nekem az izgulás, mert motivál.
Emma: Nyilván van egy nyomás rajtam. Nekem nem mindig tesz jót az izgulás. De végül elfelejtkezek én is erről, és már csak a dalra figyelek. A dicséretet annyira nem szeretem. Ami a ruhát illeti, kékfestő szoknyában vagyunk általában, de voltunk már piros szoknyában is. És ehhez jön a fehér blúz, a fonott haj.
Anna: Szeretem, amikor népi viseletbe öltözünk. Kicsit szoktam izgulni, de én is elfelejtem gyorsan az izgulást.
— Nem egyszerű dolog az sem, hogy együtt kell citerázni, nagyon oda kell figyelni ilyenkor egymásra, ugye?
Veronika: Igen, sokszor össze kell néznünk, hogy tudjuk, ki mikor kezd. De sokszor csak a fülünkkel figyelünk. Persze, ez nem könnyű, nem rögtön megy. Sokat kell gyakorolni.
— Nem is beszélve arról, hogy közben énekeltek is.
Emma: Amikor elkezdtem citerázni, akkor nem gondoltam, hogy nehéz a kettő együtt. De amikor megtapasztaltam, éreztem, hogy valóban nem egyszerű.
— Milyen fellépések vannak tervbe véve a jövőre nézve?
Veronika: Valószínűleg részt veszünk a húsvéti és a pünkösdi ünnepkör tematikus napjain a Nagyberegi Tájházban. Mint említettem, készülünk a Szól a fülemüle tehetségkutatóra és a Tulipán Tanoda zárókoncertje mellett nyáron sem fog véget érni a citerázás. Kilátásban van egy népzenei tábor.
— Veronika, te mikor és hol tanultál meg citerázni?
Veronika: Éneket és kórusvezetést tanultam Ungváron, de volt még egy Népi Magyar Együttesünk, ott kezdtünk el citerázni, azután egyénileg fejlesztettem magam. Lassan már tíz éve, hogy játszom.
— És amikor a tanodába kerültél, akkor a te kezdeményezésed volt a citeraoktatás?
Veronika: Volt itt előttem egy dobronyi származású tanárnő. Tőle vettem át Dávidot és még egy kislányt. Hozzájuk csatlakozott Tamás. Általában én is kiálltam velük, hogy több citera legyen és szebb legyen a hangzás. Azután jöttek a lányok.
— Milyen hangszer a citera?
Veronika: Egy ideig sajnos egy elfeledett hangszer volt. Majdnem egy évszázadon át hanyatlóban volt. Régebben szinte minden háznál volt citera. Amikor összejártak az emberek kártyázni, beszélgetni vagy valamilyen közös munkára, akkor mindig előkerült a citera. Szóval évezredes múltja és hagyománya van.
— Magyar hangszer?
Veronika: A citera a húros pengetős hangszerekhez tartozik, magyar népi hangszer.
— Mi a kedvenc dalotok, amit citerán el szerettek játszani?
Dávid: A Tisza partján mandulafa virágzik.
Tamás: Szintén a Tisza partján mandulafa virágzik és a Sej most kezdtem egy fehér kendőt viselni.
Emma: A Kisangyalom bokorugrós szoknyája.
Anna: A Kis kece lányom és az Erdő, erdő, de magas a teteje.
Veronika: Nekem nincs kimondottan kedvencem, sok dalt szeretek. De egyébként mindig olyan dalt választunk, amelyik mindegyik gyereknek tetszik. Ez a tanoda lényege, hogy szívesen, szeretetből játsszunk. Ne legyen kötelező, ne legyen kényszer. Nekünk a zene szeretetére irányul a figyelmünk.
— Mik a terveitek a citerázással kapcsolatban?
Dávid: Felnőtt koromban sem szeretném abbahagyni a citerázást, minél többet gyakorlom, annál jobban megy. A zene lenne a hobbim, de amúgy autószerelő vagy számítógépszerelő szeretnék lenni.
Tamás: Én sem akarom elfelejteni, amit tanulok. Zenész nem szeretnék lenni. Vagy programozó vagy szakács szeretnék lenni. A zene, az marad a kikapcsolódás.
Emma: Nem nagyon szeretek a jövőre koncentrálni, inkább a jelenben élek. De ha el kell képzelnem magam, akkor elég menő lenne, ha 25 évesen még citeráznék, és már tökéletesen menne. Nem szeretném abbahagyni. Szeretném, ha mindig lenne egy citerám.
Anna: Szeretnék felnőtt koromban is citerázni, nagyon szívesen lennék citeratanár.
— Nyitottak vagytok a bővülésre?
Veronika: Mivel a Beregszászi Tulipán Tanodán működünk, sokkal több jelentkezőre számítottam tanév elején. Ezért is tartom fontosnak, hogy minél több helyszínen megmutassa magát a Búzavirág, bemutassa a citerát és az abban rejlő lehetőségeket, hátha többen kedvet kapnak.
Fehér Rita