Egymásra hangolva – Interjú a Csipkés-együttes tagjaival

Egy élmény volt velük beszélgetni. A nagy augusztusi hőségben találkoztam a Csipkés-együttessel. Az interjú során egyszer sem jutott eszembe, hogy melegem van vagy szomjas vagyok. A szavaikat ittam, mert amit mondtak, az felüdítő volt. Amellett, hogy külön-külön nagyszerű emberek és kiváló szakemberek, együtt is egy olyan bandát alkotnak, akik teljes összhangban vannak egymással. Nem csak a hangszer hangolásához értenek, hanem egymásra is teljes mértékben rá tudnak hangolódni.

– Kezdjük a beszélgetést egy rövid bemutatkozással.

Dani: Szoroka Dánielnek hívnak. Én vagyok az együttes harmonikása, közben pedig a Munkácsi Állami Egyetemen folytatom tanulmányaimat harmonika szakon.

Ferenc: Bernáth Ferenc. A zenekarban brácsásként vagyok jelen. Nem olyan régóta csinálom: mindössze három éve. Előtte leginkább gitáron játszottam, hiszen eredetileg ez a szakmám, de dolgoztam már például sofőrként is.

Sándor: Lénárt Sándor a nevem. Cimbalmon játszom. Ezt a hangszert oktatom a Zádor Dezső Művészeti Szakközépiskolában is.

József: Juhász Józsefnek hívnak. Pillanatnyilag én vagyok az együttes nagybőgőse. Egyébként a Kereknyei Művészeti Iskola igazgatója vagyok, mellette pedig gitár- és cimbalom szakon tanítok.

István: Molnár István vagyok, Gálocsban lakom. A zenekar vezetője, prímása szerepében dolgozom. Mezőgazdasággal foglalkoztam, ez a foglalkozást a két fiam már átvette, már csak az adminisztrációban segédkezek. Rajtunk, zenészeken kívül van még két táncosunk – Váradi Emese és Ráti Tamás, valamint egy énekesünk – Szikora Nikolett. Ők nem tudtak eljönni az interjúra.

– Maradjunk a körkérdéseknél: ki, mikor vette először kézbe a hangszerét?

Dani: Szüleim indítványozták. Beírattak zeneiskolába, így tanultam meg harmonikázni. Nagyon örülök neki, mert most érzem igazán, hogy a zenészélet az, ami kell nekem.

Ferenc: Több hangszert is meg tudok szólaltatni. Katonaságban is sokat játszottam, később volt néhány zenekarom, de brácsa sosem volt a kezemben. Három éve kértek meg, hogy térjek át a háromhúros hangszerre, mert a környéken sehol sem volt brácsás.

Sándor: Szerednyén végeztem el a zeneiskolát, később egy zeneművészeti szakközépiskolába jártam, majd következett a zeneakadémia. Mindenhol cimbalmoztam, viszont harmonikázni is megtanultam.

József: A bandában Ignácz Krisztián volt az első bőgős. Amikor ő Magyarországra került, Istvánék megkerestek engem egy szép nyári estén, és megkérdezték, hogy lenne-e kedvem nagybőgőzni. Kipróbáltam.

– Mennyi időre volt szüksége, amíg megtanult bőgőzni?

József: Zenei alaptudással és elegendő akarattal körülbelül egy év alatt belejöttem.

– István, Ön mikor találkozott a hegedűvel?

István: Zeneiskolában hegedültem, azután évekig nem vettem a kezembe.

– Mikor kezdett el újra játszani?

István: Néhány éve egy táncház-időszak kezdődött el Kárpátalján. Pál István Szalonnáék minden évben népzenei és néptánc-tábort szerveztek Péterfalván. Unokatestvérem, Perduk János, aki az ungvári néptánccsoport pártfogója, engem is elhívott a táborba. Először ellenkeztem, majd mégis elindultunk. Szégyelltem a hegedűmet, ezért inkább a brácsatagozatra iratkoztam be. Egyik szünetben elkezdtem hegedülni a brácsán. Szalonna meghallotta, és megpróbált rábeszélni, hogy újra vegyem kézbe a hegedűt. Ha nem az a beszélgetés, ma nem vagyok prímás.

– S hogyan alakult az együttes?

István: Rögtön a tábor után bekerültem egy zenekarba, amely sajnos hosszútávon nem működött, mert a tagok Kárpátalja különböző vidékén laktak. Ezért abbahagytuk. Ignácz Krisztiánnal, Bernáth Feri bácsival, két táncossal és még egy zenésszel – Jurisinec Martinnal – alapítottunk egy új együttest. Később Martint és Krisztiánt felváltotta Józsi és Dani, majd körülbelül egy éve csatlakozott a cimbalmosunk.

– Hogy látják a mostani felállást?

István: Nagyon fontos, hogy összhang legyen a zenekar tagjai között. Úgy tapasztaljuk, hogy a Csipkésben ez most teljes mértékben megvan. Megértjük egymást, képesek vagyunk alkalmazkodni, egymásra hangolódni, ami egy együttes működésének az alapja.

– Ki keresztelte Csipkésnek a zenekart?

István: Az én becenevem, rólam nevezték el. Jó ötletnek tűnt, mivel a „csipkés” kifejezés a magyar kultúrában is jelen van.

– És hogyan lett Csipkés a beceneve?

István: Gyerekkorban egy rozoga kerékpárra ültem fel, és azzal mentem focizni a pályára. A bicikli lánca menet közben leesett és darabokra szakította a nadrágom alját. Amikor megérkeztem, a focizó gyerekek közül az egyik elkiáltotta magát: „Nézd, milyen csipkés a nadrágja!” Azóta rajtam maradt a név.

– Megalakulásuk óta elmúlt pár év. Szakmai szempontból milyen szintet sikerült elérni?

István: Egy együttest nem egyszerű megalakítani, de még nehezebb megtartani. Fejlődünk, és ezt sohasem fogjuk abbahagyni, mert olyan nincs, hogy már mindent tudunk. Újabb tájegységek zenéit tanuljuk, gyakorolunk. Úgy gondolom, hogy megálljuk a helyünket, de ez még közel sem az, amire képesek vagyunk.

– Milyen vidékeken léptek már fel?

István: Sokat járunk Kárpátalja szerte, de talán még többet külföldön: Felvidéken, Magyarországon… Felléptünk már a Fölszállott a páva című műsorban, ahol az ungvári Csüllő-tánccsoportot kísértük.

– Önöknek mit ad egy-egy fellépés?

József: A fellépés, táncház hangulata nagyon jó. Az emberek szemében látszik a csillogás. Az idősebbeknek azért, mert visszaemlékeznek a régi szép időkre. Ugyanakkor a fiatalok sem vetik meg a néptáncot.

Ferenc: Nekem is az a jó, amikor a közönség érzi a mi muzsikánkat.

Dani: Mondják, a zenész akkor pihen, amikor más dolgozik, és akkor dolgozik, amikor más pihen. Viszont mi munka közben is pihenünk, nem fáradunk el abba, amit csinálunk.

István: Nemrégiben Panyolán léptünk fel, és onnan azonnal Zsurkra kellett mennünk a Lecsó-fesztiválra. A nagy melegben nagyon elfáradtunk, a jó kedvünk is lankadt, de amint megérkeztünk, elkezdtünk hangolni, és az első húrpendítés után újra megteltünk erővel és lelkesedéssel.

Dani: És ez az állapot kitartott 4-5 órán át.

– Mégis mennyi idő alatt fáradnak el?

Dani: Például esküvőn mindig úgy van, hogy a zenész akkor fárad el, amikor a táncos nem bír már táncolni. És fordítva is igaz.

István: Leggyakrabban lakodalmakban csak a menetet kísérjük, aztán van egy kis népzenei rész. Olyan is előfordult már, hogy egész éjszaka játszottunk, mivel csupán a mennyasszonyi tánc tartott másfél órán át. Akkor éreztük, hogy össze kell szednünk magunkat. Nem is fáradságról van szó, hanem abban a másfél órában körülbelül százötven dalt kellett lejátszanunk, közben egyeztetve azokat a vendégek hangulatával. Mi sem hittük el, hogy le tudjuk húzni szünet nélkül.
Szóval, nem tudok arra válaszolni, hogy mikor fáradunk el. Ha van egy feladat, és tudjuk, hogy meg kell csinálni, akkor ráhangolódunk és véghezvisszük.

József: Én csak annyit tennék hozzá, hogy leginkább akkor fáradok el, amikor Nagydobronyban végig kell oda-vissza vonulni a falun. Mint nagybőgős mondom ezt (nevet).

István: A derekára kötöttük a hangszert és ment (nevet).

– Mi a zenekaruk erőforrása itt Kárpátalján?

István: Látjuk, hogy szükség van ránk. Itt van ránk szükség. Van feladatunk. Minden korosztály érdeklődik. Nagy boldogság, amikor az ovisok számára tartunk táncházat: látjuk, ahogyan ismerkednek a hangszerrel, élvezik a népzenét, ropják a táncot.

Dani: Igyekszünk értéket közvetíteni. És hogy miért Kárpátalja? Mert minden saját, minden ismerős: a terület, az emberek, a szokások.

József: Máshol földönfutóvá válok. Ha nem leszek, jön majd helyembe más. Itthon pedig pótolhatatlan vagyok.

– Példakép?

István: Nekem Szalonna. Ha nem ő, most nem vagyok itt. Mindig hálás leszek neki ezért.

József: Szalonna.

Ferenc: Szalonna, és az egész bandáját is nagyon tisztelem.

Dani: Pál Lajos. Ő tanárom volt a nyári táborokban. Hátulról mindig fogta a vállamat és segített.

Bunda Fehér Rita
Kárpátalja.ma