Felhangolva: riport Markó Veronikával

– A beregszászi járási Benében születettem –mutatkozik be a beszélgetés elején Veronika. – Édesanyámmal élünk ketten, édesapám máshova költözött, de tartjuk a kapcsolatot. Van két féltestvérem, két ikerlány. Nagyon büszke vagyok rájuk, mert nagyon jók a tanulásban –meséli örömmel a fiatal énekesnő.

A faluban már gyerekkora óta azt mondogatták, hogy édesanyjától – aki fuvolatanár – örökölte a zenei tehetséget. Kislánya végigkísérhette óráit, hiszen házukban fogadta a tanítványait, mivel Benében nincs zeneiskola. De nem csak a tanítványaival foglalkozott rendszeresen, kislánya már gyerekkora óta magába szívott mindent, ami zene. Az esti meseolvasás után egyházi vagy népi dalocskákat énekelt Veronikának.

– A Tavaszi szél volt az első, amit el tudtam énekelni, aztán egy egyházi ének az Égi gyöngyvirág volt a kedvencem. Emlékszem, a kertben, játszás közben is sokat énekeltünk. A színpadot, a szereplést is szerettem. Felöltöztem mindenféle ruhákba, szoknyákba és kiálltam az udvar közepére vagy a lépcsőre. Énekeltem azt, ami éppen eszembe jutott. Amikor otthon vendégeink voltak, anyukámnak csitítania kellett, hogy fogjam vissza magam, és ne szerepeljek annyit. Aztán rájöttem, hogy erre a szakmára születtem, már kiskoromtól ezt szerettem csinálni.

Jött az iskola, és azzal együtt a zeneiskola is. Sokáig gondolkodott, hogy a fuvolát vagy a zongorát válassza, végül is az utóbbi mellett döntött. Kiskorában inkább játéknak fogta fel a zongorázást. Később mégis azt érezte, hogy a hangszer nem annyira az övé.

– Mindig reszketve mentem zongorából vizsgázni. Vittek versenyekre is, de. mindig féltem, hogy elrontom, és akkor mit fognak gondolni az emberek – vallotta be Veronika.

Amikor szakmát kellett választania, mindenképpen zenei téren szeretett volna továbbtanulni. Az Ungvári Közművelődési és Művészeti Koledzs karvezetés szakára felvételizett. Elmondása szerint azért, mert az volt a legösszetettebb szak: volt ott kórusének, klasszikus ének, karvezetés és a zongorázást sem kellett hanyagolnia. Ismét egy újabb fejezet kezdődött az életében. Felfedezte a komolyzenei ének iránti vonzalmát. Benne megtalálta mindazt, amit keresett és a színpadon is magabiztosnak érezhette magát.

Már az első tanév második felétől magánórákat is vett, hogy még több figyelmet szentelhessen képességei fejlesztésének, ami nem egyszer a karvezetés és a zongora rovására ment.

Példaképe az énektanára Hegyi Lídia volt, aki egyben az Ungvári Cantus Kamarakórus egyik tagja. Ő fektette le nála az alapokat, ő szerettette meg vele ezt a műfajt.

– Voltak vitáink, de ezek építő viták voltak. Mondta nekem, hogy még egy tanítványával sem vitázott ennyit. Végül összecsiszolódtunk – emlékezett vissza Veronika.

Műfajt illetőleg manapság legtöbben a pop vagy a népdal irányába mennek. Elmondása szerint itt Kárpátalján is kevesen ismerik az általa képviselt énekstílust, viszont minél több helyre megy fellépni, annál jobban azt tapasztalja, hogy lenne rá igény, és a hallgatóság is nagyon befogadó. Sajnálja, hogy feledésbe merülnek a művelődési házak, ahol korábban nagyon sokfajta tehetség megmutathatta magát.

A koledzs befejezése után az Európai Egyetemen folytatta tanulmányait. Közben lett egy állása a Mezővári Művészeti Iskolában, ahol azóta is éneket és zongorát tanít, de kórusvezetéssel is megbízták.

Mivel öt település gyermekeivel foglalkozik, ezért igen fontos a helyes időbeosztás. Emellett lényegesnek tartja, hogy a növendékekkel megszerettesse azt, amit tanít. Az első órát ismerkedéssel, játékkal kezdi, majd zongorázik vagy énekel valamit a kicsiknek.

– Rögtön az első órán fel kell kelteni a tanulók érdeklődését. Általában ez sikerül, mert még kiskorban nagyon fogékonyak, érdeklődőek. Aztán jön a közös munka, amikor a gyerek figyelme néha ellankad, nincs sikerélménye. De továbbra is motiválni kell, amikor rájönnek, hogy a zeneiskola nem csak móka és kacagás. Nálam is volt, hogy reszketve mentem órára, viszont a tanárom nagyon jól megtanított zongorázni. A túl nagy szigorúság, de a túl nagy engedékenység sem jó – folytatja Veronika.

A zeneiskola mellett természetesen marad ideje a fellépésekre is. Általában a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség által szervezett megemlékezéseken énekel hazafias énekeket, magyarnótákat, operetteket. Nemzeti ünnepeken általában van fellépése, ezért mindig van a repertoárjában néhány alkalomhoz illő dal. De hallhatták a hangját borfesztiválon, falunapon egyéb ünnepségeken Kárpátalja számos településén.

Kiegyensúlyozott életét annak köszönheti, hogy két hivatása kiegészíti egymást. A színpadi munka kedvesebb számára, de stresszesebb, a gyerekek közt pedig megnyugszik, lelkileg feltöltődik.

– Mindig délután tanítok, és akármilyen idegesen kerülök be a gyerekek közé, ott meg tudok pihenni. Bejön egy kislány és hoz egy szál virágot, az elfelejteti minden gondomat – meséli.

S ha még emellett is marad egy csepp szabadideje, akkor szívesen citerázik, hiszen a hagyományőrzés sem idegen számára. Az új hangszerrel még a koledzsben ismerkedett meg, amikor belépett és tagja lett a népi együttesnek. Nagyon megszerette a citera hangzását. Az volt az álma, hogy megtanuljon játszani a hangszeren. Ezt egy nyár alatt valóra is váltotta.

A fiatal énekesnőnek hosszú távra is vannak álmai: egy nagy színpad, ahol énekel, miközben ez a főállása, ez az élete, ez a mindene. Jelenleg ezt csak úgy látja megvalósíthatónak Kárpátalján, ha megfelelőek lennének a fizetések. Hiszen szólistaként csak úgy lehet megélni, ha mellette más munkát is vállal az ember. Azonban hiszi, hogy az álma valóra válik, mert a zene, az éneklés a kiteljesedést és a szabadságot jelenti számára. Hivatásának lényege és szépsége abban áll, hogy éneklés közben együtt lélegezzen a közönséggel. Először saját magán engedje át a zeneművet, s majd továbbadja. Ha szívéből szívekbe át tudja ültetni a dalt, akkor már valamit elért az életben.

Több alkalommal is volt már abban része, hogy ezt a csodát megtapasztalta. Egyik legemlékezetesebb fellépéséről így vall:

– Talán három éve, az ungvári tanulmányaim alatt volt egy fellépésünk a koledzs kórusával. A forradalom (Májdán) emléknapján előadtuk a Pléve Kácsá– t, amely a kijevi forradalom úgynevezett himnusza lett. Ez egy nagyon szomorú dal. Éppen abban az időszakban énekeltük, amikor a harcoknak egyre több áldozata lett, a helyzet igen súlyossá vált. Sok kárpátaljai katona sem tért vissza. Belekezdtünk az énekbe és az emberek mind elkezdtek sírni. Nagyon nehéz volt visszatartani a könnyeinket. Hirtelen rengeteg fehér galamb jelent meg a szürke égen. Nem tudom honnan jöttek. Végig mentek a téren, köröztek, leszálltak, majd elrepültek. Felejthetetlen élmény volt. Mekkora ereje van a zenének!

 

Bunda Fehér Rita
Kárpátalja.ma