FilmKalauz: Marty Supreme

Őszintén szólva a Marty Supreme-et pontosan ugyanazért kezdtem el nézni, mint általában a Timothée Chalamet-filmeket: milyen szép ez a Timothée! Nálam ez nem felszínesség, hanem stratégia. Legalábbis ezzel nyugtatom magam. 

Többször megtörtént már, hogy elindítom a filmet, hátradőlök, és arra számítok, hogy legrosszabb esetben is lesz egy jól komponált arc, aztán tíz perc múlva azon kapom magam, hogy nemcsak Timothée miatt nézem, hanem a film is tetszik nekem.

Ami pedig még érdekesebbé teszi, egy magyar színész, Röhrig Géza is fontos szerepet kapott a filmben.

​A Marty Supreme nagyjából arról szól, hogy van ez a Marty nevű fiatalember, aki eltökélte, hogy jelentős lesz. Nem kicsit fontos, hanem történelmileg jelentős. Nem egyszerűen jó valamiben, hanem megkerülhetetlen. Ehhez választott magának egy sportágat, az asztaliteniszt. Ami, valljuk be, elsőre nem hangzik olyan menőnek, mint a Forma–1 vagy a boksz, de ebben a filmben a pingpongasztal nem csak egy kis hobbi, hanem egy harctér, ahol Marty az egész életét lemeccseli, mert egyszerűen nem bírja elviselni, ha nem veszik észre.

​Marty játszik, nyer, veszít, megsértődik, újra nekifut, kalandokba keveredik, és közben végig azon háborog, hogy a világ még mindig nem érti őt eléggé. A történet azonban messze nem a pingponglabda sorsán való izgulásról szól. Azok, akik a sportfilmek láttán automatikusan menekülni kezdenének, maradjanak, mert nem a labda a lényeg. A film azt mutatja be, Marty hogyan próbálja kitalálni, ki is ő valójában. A sportkarrier, a társas kapcsolatok és a családi háttér mind hozzájárulnak a felnövéshez. A film végigköveti az útját a sikerélményektől a kínos kudarcokig, a túlzásba vitt ambícióktól a kicsit fura, mégis szerethető önmagáig.

​Nekem a film olyan volt, mintha a Kapj el, ha tudsz-ot és a Csiszolatlan gyémánt-ot gyúrták volna össze. Mivel mindkettő meghatározó filmem, a Marty Supreme hasonló hatással volt rám. Végre nem öncélú művészfilm. Nincs hosszú falbámulás, nincs „a költő ezt gondolja”, nincs megfejtési kényszer. Itt a rendező láthatóan arra gondolt, hogy meséljünk el egy történetet, és ha már mesélünk, legyen szórakoztató is. A szellemes megoldások, váratlan vágások, félbemaradó pillantások és Marty túlzásba vitt gesztusai egyszerre viccesek, idegesítőek és szívszorítóak. 

Nincs kötelező üzenet, nincs társadalmi tanulság, nincs világmegváltás. Csak egy ember van, aki szeretne valaki lenni, és hagyják, hogy a néző eldöntse, mit kezd ezzel…

​Ami végül tényleg velem maradt a stáblista után, az egy fájdalmas felismerés: ez a srác végtelenül egyedül van. Miközben minden erejével azon görcsöl, hogy ő legyen a világ közepe, észre sem veszi, hogy módszeresen elmar maga mellől mindenkit, aki valaha tényleg szerette. Pedig a valódi siker néha pont ott kezdődik, ahol az ember végre képes meglátni a másikat is.

​Hogy kinek ajánlom? Leginkább azoknak, akik szeretik a pörgős, kicsit fura és stílusos sztorikat, és nem bánják, ha a főszereplő nem egy hibátlan hős. Azoknak, akik értékelik a retró életérzést, a jó zenéket, és persze azoknak is kötelező, akik hozzám hasonlóan bármit megnéznek, amiben Timothée Chalamet felbukkan.

Bak-Kun Viktória

Kárpátalja.ma 

Amennyiben szeretne egy Önnek kedves filmről olvasni ajánlást, küldje el javaslatait a karpatalja.ma@gmail.com e-mail-címre.