Könyvajánló: Virágot Algernonnak
Már régóta el akartam olvasni ezt a regényt. Az ilyen könyveket általában azért veszem kézbe, hogy kicsit „fejlődjek”. Gazdagabb legyen a szókincsem, javuljanak a helyesírási reflexeim, és úgy érezzem, tettem valami intellektuálisat az önképzés érdekében.
Ehhez képest az első oldalaknál majdnem vissza is csuktam a könyvet. Olyan érzésem támadt, mintha egy másodikos kisdiák fogalmazásait javítanám piros tollal: egyszerű mondatok, helyesírási hibák. Mondjuk már a Zabhegyezőnél ugyanezt éreztem. Ez a könyv ilyen, írhatnám, “Charlie Gordon-féle trükk”.
Charlie Gordon naplóját olvashatjuk, aki értelmileg sérült, és vállalja, hogy részt vesz egy kísérletben, amely már sikeres volt egy fehér egéren, Algernonon. Az egér nem mellékszereplő, hanem egy állandó, csendes jelenlét. Olvasás közben mindig vártam, mikor kerül elő újra Algernon neve. Hogy teljesít? Jól van? Az egér egyfajta jelzés, ami vele történik, az előrevetít valamit a főszereplő számára is.
Ahogy a kísérlet hatni kezd, Charlie egyre okosabb lesz. A naplója is megváltozik: eltűnnek a hibák, a mondatok bonyolultabbak lesznek, a gondolatok mélyebbek.
Miközben ezt olvastam, furcsa élményem volt. Charlie-val együtt haladva egyszerre éreztem magam gyengeelméjűnek és zseniálisnak.
Gyengeelméjűnek, amikor a korai bejegyzéseiben nem érti, hogy kinevetik. Amikor a „barátok” valójában rajta szórakoznak. Ezek a jelenetek fájdalmasak és ismerősek voltak. Azok a társas helyzetek, amikor csak később esik le, mi is történt valójában. Amikor a jóindulatnak hitt gesztus mögött ott bujkál a fölényeskedés.
Aztán zseniálisnak is, amikor Charlie már átlát mindenen. Amikor elemezni kezdi az emberi viselkedést, a tudósok hiúságát, a kollégák féltékenységét. Amikor a világ nem ösztönös közeg többé, hanem értelmezhető rendszer. Ez az állapot is ismerős: túl sokat látni, túl tisztán érteni, és közben egyre kevésbé kapcsolódni másokhoz.
Charlie felemelkedése nem diadal, hanem elszigetelődés. Az intelligencia nem ajándék, nem tesz automatikusan boldoggá. Sőt. Minél többet ért a világból, annál nehezebb lett neki benne élnie. A kapcsolatai meggyengülnek, eltávolodik másoktól, és egyre inkább egyedül marad. Alice, Charlie tanára és támogatója mellett látszik leginkább, hogy az érzelmi érettség nem követi automatikusan az IQ-t. Charlie értelmi képességei nőnek, de az érzései lassabban fejlődnek. Kapcsolatuk egy emlékeztető arra, hogy az értelem önmagában nem elég a másokkal való kötődéshez.
A laborban sem könnyebb, mert amíg projekt volt, mindenki lelkes volt, de amikor gondolkodó ember lett, már kellemetlenné vált a tudósok számára. A kísérleti alany gondolkodni kezd, és véleménye lesz. Ahogy Charlie intelligenciája nő, egyre tisztábban látja a kutatók közti rivalizálást. Ki publikálhat először? Kihez kötik a felfedezést? Mintha nem is ő lenne a fontos, hanem az, amit rajta keresztül lehet bemutatni, és a taps majd nem neki szól, hanem az eredménynek.
Daniel Keyes regénye megmutatja, mennyire kegyetlenek tudunk lenni azzal, akit kevesebbnek tartunk, és mennyire magányosak tudunk lenni, ha többnek érezzük magunkat másoknál. Szívből ajánlom a könyvet a világot túl élesen vagy éppen értetlenül figyelő kívülállóknak, a segítő szakmában dolgozóknak és mindenkinek, aki szerint az emberi érték nem az IQ-pontokban mérhető.
“Az intelligencia az emberiség egyik legnagyobb adománya. De a tudásra való törekvés túlságosan is gyakran kiszorítja a szeretetre való törekvést.”
Bak-Kun Viktória