A biéi király veje
Törvénytelen gyermekből – tengerésztiszt
Horváth Anna, az Itáliából Szombathelyre költözött, olasz származású Zanelli fűszeres szolgálólánya 1818. november 13-án fiúgyermeknek adott életet, ám az apróság olyan vézna és gyenge volt, hogy a fűszeres – nem akarva, hogy a csecsemő pogányként haljon meg – még aznap jónak látta keresztvíz alá hajtatni a kis jövevényt, akit férjezetlen anyja után Horváth Lászlóként jegyeztek be az anyakönyvbe. S évek teltek el, mire jelentkezett a vér szerinti apa, Magyar Imre öttömösi földbirtokos, aki adoptálta is a kisfiút, ám új családja sohasem fogadta be igazán a gyermeket. A távoli tájak megismeréséről álmodozó László azután, felserdülvén, elvégezte a Fiumei Tengerészeti Akadémiát, majd kadétként egy osztrák postahajóra került, melyen Brazíliába vitorlázott, ahol búcsút mondott a Habsburg Birodalom flottájának, és spanyol hajókra elszegődve, Kubától a messzi Szumátráig, illetve Jáváig bejárta az óceánok roppant térségeit. 1845-ben belépett a később Argentínának elnevezett La Plata állam haditengerészetébe, s hadnagyként harcolta végig az Uruguay ellen vívott háborút, melyben hadifogságba is esett, majd Dél-Amerika belseje felé fordult a figyelme, s levélben kérte a Magyar Tudós Társaságot, hogy támogassa a brazíliai Mato Grosso vadonjába, illetve az Amazonas forrásvidékére tervezett felfedezőútját. Kérését azonban visszautasították, így 1848-ban a még kevésbé feltárt Afrikába vitorlázott, ahol a Guineai-öböl partvidékének egy részét uraló kalabári néger szultán, Trudodati Dalaber Almanzor flottaparancsnoka lett, hogy azután soha többé ne hagyja el a „fekete kontinenst”.
A Kongó torkolatától a Bié-fennsíkig
Magyar László már 1848-ban expedíciót szervezett az Atlanti-óceánba ömlő hatalmas Kongó folyam felkutatására, s megbirkózva a folyó torkolatánál hihetetlen sebeséggel hömpölygő áradattal, kis számú kíséretével el is érte a rabszolgapiacáról hírhedt Bomát, ahol a felfedező érzékletes leírást készített Afrika kései rabszolgakereskedelméről. Innen aztán gyalog folytatta útját a Fára-szongó-vízesésig, s feltárta a Kongó-medence esőerdőin átkanyargó Kuango folyó felső szakaszát, majd az atlanti partokon fekvő portugál gyarmatvárosba, Benguelába utazott, ahonnan 1849-ben- csatlakozva egy keletnek tartó néger karavánhoz – elindult Angola belső területei felé. Ezen az úton kapta afrikai nevét. Mivel gyakran kérdezősködött, mi micsoda, a portugál como (micsoda) szó után a bennszülöttek elnevezték Enganna Komónak (Komó úrnak), mely nevet egész afrikai élete során megtartotta. Az utazás amúgy nem volt veszélytelen vállalkozás, mert ellenséges törzsek területén haladtak keresztül, így állandóan vigyázniuk kellett ömaguk és áruik biztonságára. Végül azonban szerencsésen megérkeztek az Angola kellős közepén fekvő, egészséges éghajlatú Bié-fennsíkra, melynek királya, Kajája Kajángula úgy megkedvelte a messziről jött utazót, hogy feleségül adta hozzá európai szemmel is vonzó külsejű lányát, a magas, sudár Ina-Kullu-Ozorót, aki odaadó társa lett, s több gyermekkel is megajándékozta.
Királyi apósa jelentős kíséretet biztosított a felfedező utat szervező Magyar László számára, aki Biéből kiindulva, 1850-1851 folyamán részlegesen feltárta a Kongó és a Zambézi folyók vízgyűjtő területét, útba ejtve a lunda törzs földjét – a lundák a XVI. században hatalmas birodalmat építettek ki a Kongó-medencében -, pontos jegyzeteket készített az ország elhelyezkedéséről, társadalmi állapotairól, s az európai kutatók közül ő jutott el elsőként a birodalom fővárosába, Kabebébe, lefestve annak barbár pompájú királyi udvarát. Földrajzi felfedezései mellett jelentős néprajzi kutatásokat is végzett a Kongó mentén élő muserongo és kongo törzsek körében, a Bié-fennsíkot benépesítő mbunda nép tanulmányozásában pedig máig forrásértékű munkának számít a magyar utazó színes leírása.
Expedíció a Kalahári-sivatagba
Afrikai otthonába visszatérve, 1852-ben dél felé vette az irányt, követve a Bié-fennsíkon eredő, Angolában Cubango, Namíbia és Botswana területén Okavango néven ismert folyót, s felfedezte az általa mukankáláknak nevezett angolai busmanokat, a Dél-Afrika rejtélyes őslakosságának tartott, ma is halász-vadász-gyűjtögető életmódot folytató busmanok legészakibb törzseit. Sajnálatos módon azonban a nemzetközi tudományos köztudatban a portugál Serpa Pinto Afrika-kutatót tartják e különös népcsoport felfedezőjének, aki jóval később, 1877-1878-as expedíciója során bukkant rájuk.
Az Angolát elhagyó Magyar László, az Okavango mentén haladva, behatolt az éltető vízfolyást minden oldalról körülölelő Kalahári-sivatagba, s eljutott a folyó különös, belső deltájáig, ahol is a folyam – hatalmas mocsárvidéket képezve – több ágra szakad, majd az ingoványt elhagyó, mind keskenyebbé váló folyóágak vize lassan beszivárog a sivatag homokjába. A „fekete kontinens” addig legkevésbé ismert vidékét feltérképező Afrika-utazó részletes kutatásokat végzett a nagy kiterjedésű lápvidéken, majd átvágott a napégette pusztaságon, átkelt a Kunéne folyón, s a Kanyáma királyságban fejezte be felfedezőútját. Rövid pihenőt tartott a bennszülött országban, élvezve Haimbri király vendégszeretetét, majd a visszaút során újból megküzdött a sivataggal, ahol is betegség támadta meg a szemét, így a portugálok által addigra már gyarmatosított angolai partvidékre, Gambos tartományba érve, két hónapig kellett kezeltetnie magát, mire rendbejött a látása. Lábadozását követően, kíséretével nekivágott a Bié felé vezető útnak, melynek során még egy rablótámadást is vissza kellett verniük. Ám 1854 derekára szerencsésen hazaértek a fennsíkra.
Nem sokáig időzött viszont Biében, hanem kutatni kezdte a kelet felé, az Indiai-óceán irányába hömpölygő Zambézi folyamrendszerét, valamint a Kuanza mellékfolyóit. Egy ellenséges törzs azonban megtámadta Magyar László karavánját, s az összecsapásban a felfedező is megsebesült. Felépülése után hazaindult, s 1856-ban vissza is ért a magasföldre, ahol viszont időközben belháború tört ki, melynek során megölték a királyt, a felfedező apósát, a hatalomváltás következtében pedig Magyar László élete is veszélybe került, így minden vagyonát hátrahagyva Benguelába menekült. Kutatási anyagai, útleírásai és az általa szerkesztett térképek egy részét hazaküldte a Magyar Tudományos Akadémiának. Ezekből 1859-ben, az Akadémia kiadásában jelent meg könyve, Magyar László dél-afrikai utazásai 1849-1857. években címmel, míg egy évvel korábban a tudományos társaság levelező tagjává választotta a kutatót. Könyve 140 arany összegű honoráriumát azonban – a portugál tisztviselők hanyagsága miatt – csak 1861-ben kapta meg, a tervezett, Magyarországra való hazautazásra pedig nem maradt pénze, míg az apja – anyagi gondjaira való hivatkozással – nem segített rajta, így a Benguelához közeli otthonában, Ponto do Cujóban halt meg 1864. február 9-én. Addig el nem küldött kutatási anyagai pedig elégtek annak a benguelai portugálnak a házában, ahová megőrzésre leadták, így tudományos munkásságának egy része, sajnos, mindörökre elveszett.
Lajos Mihály
