A művész számára semmi sem értékesebb az időnél – Interjú Sütő János festőművésszel

Szerző: | 2012.11.27., 06:52 | Kulturális hírek

– Ön kerüli a nyilvánosságot. Miért van ez így?
– Soha sem szerettem magamat dicsérni, a festőt a képeinek kell láttatniuk. Dolgozni kell. A művész számára semmi sem értékesebb az időnél. Boksay József mindig azt mondta, hogy az időből soha sincs elég. Néha sajnálom, hogy értékes órákat, napokat vesztegettem el az életemből.

– Mikor jött rá, hogy festő válik Önből?

– Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig is szerettem rajzolni. Édesanyám elmondása szerint nagyon sírós kisgyerek voltam, de ha ceruzát adtak a kezembe, megnyugodtam. Nem tudom, hogy valóban így történt-e, mindenesetre gyermekkoromtól rajongtam a festészetért, s ez természetesnek mondható, hiszen minden gyermek rajzol. Szerencsésnek mondhatom magamat, mivel olyan korban nőttem fel, amikor a kárpátaljai festőiskola nagy tiszteletnek örvendett, és jó tanáraim voltak.

1953-ban befejeztem a szakközépiskolát, és felvételt nyertem a Lembergi Iparművészeti Egyetemre, de ott is hagytam, mivel nem lehettem Lembergben akkor, amikor Boksay Kárpátalja hegyeit járta, és festett. Imádtam nézni ezt a folyamatot. Kockázatot vállaltam, amikor otthagytam az egyetemet, de úgy gondoltam, jobban járok, ha 5-6 évet egy ilyen kiváló művész mellett töltök el. És nem bántam meg a döntésemet, rengeteget tanultam tőle.

A Szovjetunióban Erdélyi Bélának és Boksay Józsefnek köszönhetően nagyra értékelték a kárpátaljai festőiskolát, időről időre plein-aireket szerveztek itt, mivel nem volt még egy olyan régió Ukrajnában, ahol ennyi tehetséges művész dolgozott volna egyszerre. Ennek köszönhetően mi, pályakezdők is festővé válhattunk.

– Kik voltak hatással Önre?

– Nyilvánvalóan a saját művészeink. De nemcsak a földijeink ecsetvonásai hatottak rám, a külföldiektől is sokat tanultam. Egyszer saját költségemen utaztam el Üzbegisztánba, ahol közel ötven vázlatot készítettem. Ez még 1984-ben történt, de máig sem felejtettem el az akkor látottakat.

– Munkáiban tükröződnek Kárpátalja festészeti hagyományai, s egyes kritikusok szerint nagy hatással volt Önre Kassai Antal művészete is. Ön hogyan vélekedik az ő munkásságáról?

– 13 év van közöttünk, Erdélyi és Boksay pedig még idősebbek voltak. Ezért Kassaival sokat jártuk a hegyeket, s én elragadtatással néztem a korai munkáit, hiszen már fiatalon is elismert művész volt. Szerelmes voltam Boksay, Glück Gábor és más festők művészetébe… Úgy a kárpátaljai, mint az európai alkotásokba. Tarasz Sevcsenko képei is rendkívül színvonalasak… Ha művész vagy, meg kell figyelned a többiek munkáját, hisz tanulhatsz belőlük.

– Erdélyi Béla és Boksay József sokban különböztek?

– Igen. Boksay igazi realista volt, míg Erdélyi a francia impresszionisták felé orientálódott, de összekötötte őket a kölcsönös tisztelet, intelligencia és a barátság. Erdélyi művészetét ellehetetlenítették, a Boksayét viszont az egekig magasztalták, ők mégis egyformán tehetségesek voltak.

Erdélyi pedig rendkívüli pedagógus is volt, képes volt tanítani.

– Mire emlékszik leginkább azokból az időkből, amikor a többi nagy művész mellett dolgozott?

– Sajnos nem vésődik be minden az emlékezetünkbe, de azért egy-két dolog megragadt. Emlékszem, hogy a művészeti iskola szüneteiben Boksay egy fa alatt, pipával a szájában szeretett festeni. Vagy hogy egyszer elkalandoztak a gondolataim Fedor Manajló óráján, nem figyeltem a témára, erre ő hozzám vágta a krétát. Emlékszem arra is, amikor Glück a Favágók című festményen dolgozott. Akkoriban minden festő a közelében volt, megvitatták a dolgokat, s tanácsokkal látták el őt.

– Milyen kapcsolatot ápolt ezekkel a kiválóságokkal?

– Mellettem álltak, de nem voltam velük jó kapcsolatban (mosolyog). Megbecsültek, amiért szerettem dolgozni.

– Milyen perspektívát lát napjaink kárpátaljai festőiskolájában?

– Magam sem tudom. Egy intézmény sem tud művészeket teremteni, csupán oktatásban részesít. Kocka András szerette a klasszikus zenét, s engem is megtanított arra, hogyan hallgassam azt. Már-már gaztettnek számít, ha egy művész nem ismeri a klasszikus zenét, s ugyanez vonatkozik a klasszikus irodalomra is, noha sajnos igencsak kevesen olvassák azt. A szellemi emelkedettséggel vannak problémák. De ez nem jelenti azt, hogy nincsenek köztünk tehetséges művészek. Nagy jelentősége van a megfelelő légkörnek is. Amikor én tanultam, olyan atmoszféra vett körül minket, hogy még a kevésbé tehetséges emberek is képesek voltak kiemelkedőt alkotni, ösztönzést kaptunk a tanuláshoz. Őszintén remélem, hogy a mai fiatalok nem felejtik el a hagyományokat, hiszen, ahogy a házak sem épülhetnek fel alap nélkül, úgy a kárpátaljai művészet, a maga jellegzetességeivel és hagyományaival, sem lehet festőiskolák nélkül.

– Boldog embernek tartja magát?

– Természetesen igen. Számomra az élet olyan, akár egy állomás. Ha van egy vonatjegyed, és nem ülsz fel a vonatra, tudd, hogy soha nem fogod utolérni azt, s örökre elveszíted a lehetőséget! Ezt elsősorban a fiatal művészeknek kell megjegyezniük. Én felültem a saját vonatomra. 1956-ban, 23 éves koromban a munkáim reprodukcióit az akkoriban már ismert Glück és Kocka munkái mellé tették az Ogonek című lapban. Ez adott ösztönzést a folytatáshoz, szinte szárnyaim nőttek, és dolgoztam, sokat dolgoztam, s a mai napig is dolgozom. Hálás vagyok, amiért megadatott számomra a tehetség, s hogy olyan csodálatos tanáraim lehettek, mint Boksay, Erdélyi vagy Kondratovics, s olyan ismert festőkkel dolgozhattam együtt, mint Boreckij, Kocka, Glück, Kassai vagy Soltész Zoltán.

– Nemrég jelent meg egy album a legjobb munkáiból. Mit jelent ez Önnek?

– Minden művész szeretne nyomot hagyni maga után. Eldöntöttem, hogy kiadom ezt az albumot, amíg még élek, s a családom segített is ebben. A könyv ukrán, magyar és angol nyelven jelent meg. Az 1963 és 2005 közötti alkotásaimat tartalmazza. Olyan fatemplomokat ábrázolnak, amelyek 60%-a mára megsemmisült, vagy leégett, vagy lerombolták, de a vásznaimon megőriztem őket.

A Karpatnews.in.ua alapján.

Pin It on Pinterest

Share This