A nap verse: Penckófer János: (Csak így…)

Csak így, hogy fájdalomöröm, ő már
csak így mondaná, ha jól látja,


mi az, ami foglalkoztat. Az a pici
pont az én mögötti takarásban – mi
egy hívás visszhangja lehetne itt,
ebben a szorongó otthontalanságban,
ugyanakkor ebben a laza semmittevésben
-: az bizony a visszautat
sejteti.
Hát engedni kell. Hagyjam csak, hadd
legyek megszólított e titok által,
ezt a pillanatot ismeri, hiszen
afféle mindenes ő, többek közt a láthatatlan
zsinórpadlás felelőse. De
a kérdésemre visszatérve: nem
ismeri daturának, ez a virág errefelé
– úgy hiszi – örökké Angyaltrombita
marad.
A szabadtéri színpad fölött mindig
magasabb az ég. Ilyenkor látni –
figyeljem -, amint egy tölcsér
formáját ölti magára. Igen, igen,
mintha csak a kezemben tartott
virágba néznék, és a kihajló szirom
pereme felől csusszanna be a megszólítás.
Hát ez a fájdalom okozza
ezt az örömet.
A világért sem akar küldeni – bár ez
lenne a dolga -, mert a lelkiismeret
csendjéhez neki bőven volt már
szerencséje. Így ült ő is egyszer
egy másik helyen, csak abban a
darabban tél volt, és olyan szavakkal
szerették volna közrefogni, amelyekkel
ma már szinte senki nem mer előhozakodni.

Forrás: blog.xfree.hu