A nürnbergi mesterdalnokok Vidnyánszky Attila rendezésében

Kevés az ilyen Sachs

Mi vezérel egy művészt alkotás közben? Gyűlölet, érdek, szerelem, szabály, elv, hagyomány, szabadosság, gondolat? Egyáltalán ki dönti el, hogy mi művészeti alkotás? Nem esztétikáról van itt szó, hanem szinte egyszerű praktikumról. A nép vagy valamiféle felső kör? Kinek van hozzá joga? Jogos kérdés, pláne napjaink alkotásbörzéjében. Vidnyánszky Attila rendező pedig alaposan átrágja ezt WagnerA nürnbergi mesterdalnokok című operája kapcsán.

A kérdések ezúttal egy szerelmi történet kapcsán merülnek fel. Walter von Stolzing Nürnbergben meglátja Évát és azonnal beleszeret. Igen ám, de a lányt csak mesterdalnok veheti el, amely cím elnyerése komoly próbatétel az arra vállalkozónak: saját dallamú és szövegű, magasztos témájú, bizonyos elveknek megfelelő, páros rímes költeménnyel kell kiállni a bírák elé, és ha előadás közben azok nem találnak benne hét hibánál többet, akkor lehet szó kinevezésről. Szent János napja előtt járunk eggyel, és a dalnokok céhe hosszas, hagyományokhoz ragaszkodó huzavona után (bár tényleg vének tanácsa, nehéz elvonatkoztatni a mától) végül megszavazza, hogy a mesterdalnok-ünnepséget kint a dombon, a köznép előtt tartsák, sőt azt is – amit még sokkal nehezebben tud elérni Veit Pogner (aki bedobja a lányát kvázi „fődíjnak”) –, hogy a nép kifejthesse véleményét (mit ért az a művészethez?, végül is nem neki készült). Éva kezére persze sokan pályáznának, például Hans Sachs, aki inkább tekintettel van korára, és visszalép, nem úgy Sixtus Beckmesser, aki mindent megtesz, hogy Walter, a lovag ne lehessen mesterdalnok, és ne indulhasson a versenyen. Aztán lármák, vívódások, mindenki a cipészmesterhez, Sachshoz jár helyreigazíttatni lábbelijével együtt a szívét is, míg ő saját lelkiismeretével küzd.

Mi legyen a lovaggal, illetve a dalával? A mesterek elítélik, pedig egy remekművet adott elő, csak nem felelt meg szorosan a szabályoknak – ezért nem is értették. Beckmesser kijátszotta Waltert puszta féltékenységből, a céhtagok már az ünnepség megreformálásától is kifehéredtek, arról nem is beszélve, hogy mi lesz, ha beleszól a nép? Az emberek pedig gyűlölnek, szinte az egész város összeverekedik, amikor Dávid, Hans tanítványa féltékenységből helyreigazítja Beckmesser csontozatát, aki véletlenül az ő szerelmének udvarolt. A szerelmes pár szökne, de Sachs megakadályozza – hadd nyerjen a lovag tisztességesen. Beckmesser el akarja lopni mestertársa remekművét, de az végül kijátssza őt. A lovag pedig a nép előtt legyőzi Beckmessert, és vissza akarja utasítani a mesterré avatást, hiszen ő csak a lányra pályázott.

Nem egyszerű győzelem ez, különösen Hans Sachsnak nem, aki Perencz Béla alakításában újraássa a lelki gödröket, személyes vágyak küzdenek benne eszmékkel, újítások a beszürkült szabályokkal, és nehezen találja közöttük az egyensúlyt. Perencz pontosan mutatja meg a mester erejét és gyengeségét egyszerre, a kétségeket és kötődéseket, hangja mértéktartó és szenvedélyes egyszerre, és így az általa képviselt kérdések kerülnek az előtérbe, az eredmény pedig: az egyensúly, amit megtalál az elismert vezető. Veit Pogner szabad szelleme addig tart, amíg az érdek úgy kívánja, Berczelly István basszbaritonja pedig érzékletesen hallatja az emögött húzódó érzelmes erkölcsösséget, amiben a merevség indulattal párosul. Kálmán Péter a harmadik felvonásra sántikálásával teljesen szerencsétlenné teszi Sixtus Beckmessert – így csökkentve a verseny és az előadás tétjét – addig azonban baritonja által kemény, energikus és elszántan aljas ellenfél, aki mindenféle értékeléstől mentesen személyes érdekei alapján él, és bár a művészet képviselőjeként feladata lenne annak valós megítélése, erre teljesen képtelen. Molnár András ebben a mértéktartó, érzelmeket precízen kezelő közegben csak úgy süvít Walter von Stolzing szerepében. A lovag áriáinak minden magasságát, szenvedélyét széles hangterjedelemben a színpadra dalolja, ami elképesztően hatásos – így az már szinte fel sem tűnik, hogy ezekben lilaködös álmokról beszél, ami hát minden, csak nem értéket képviselő alkotás. González Mónika ugyan a magasabb tartományokban nem tudja eléggé artikulálni Évát, azonban hangjából gyönyörűen tükröződik a frissen szerelemre lobbanó nő állapota, visszafogott játékában pedig a neveltetésének merevsége. Gémes Katalin ennél sokkal szabadabb Magdaléne, Beöthy Kiss László pedig vidáman és felszabadultan játszik Dávid egyszerűségével és szellemes rímfaragásával.

Így a közeg konfliktusa remekül, alapos érvrendszerrel bontakozik ki Olekszandr Bilozub látványvilágában, amelyben a jelmezek a népen színes vidámsággal, a céhtagokon pedig katonás barnasággal idézik fel a középkort, a látvány pedig fokozatosan helyezi időtlenségbe az eseményeket. Jelképesen megjelenő sikátor és teljesen stilizált házbelső egyszerre van jelen. Ahogyan az egyes elemek is e korhű időtlenség határán mozognak (zászlók, műanyaggömbök – ezek talán túlzottan elütnek az egyébként egységes stílustól, bár kétségtelenül sok mindent bele lehet magyarázni jelenlétükbe). Wagner következetes és gazdagon telített zenéje (a túlzott érzelmű áriától kezdve a merev énekbeszédig minden a helyére kerül ebben az önkritikus, ám saját elvárásainak – ti. mesterdalnokok kontra lovag – is megfelelő műben) Medveczky Ádám vezényletével bár néha túlharsogja az énekeseket, precízen és érzékletesen tölti be az Operaházat. Itt minden hangnak, minden dallamnak és minden tempónak súlyavan, amitől tényleg éltre kelnek a mű kérdései. Ezek egyedül a második felvonás érzelmes harcaiban sikkadnak el néha, arról nem beszélve, hogy az előadás sokszor fölöslegesen túl van beszélve.

Vidnyánszky Attila olyan erősre hangoltatja a zárást, hogy talán nincs is ember, aki ne kapna pár perces kvázisokkot annak zeneileg, látványilag és mindenileg monumentálisan aláhúzott „a szabályokat be kell tartani” felszólításától. De Sachs valóban gondolkodó ember, aki felismeri az újat és tudja, hogy szükség van rá, ugyanakkor elismeri a szabályokat, amik arra valók, hogy mások is megértsék az alkotót. Nem véletlen, hogy a történet tiszta áthallásokkal teli, csak az a baj, hogy kevés az ilyen Sachs.

Nyulassy Attila

Forrás: 7ora7.hu