A szegénység elviselhetetlensége
– A „szomszédban”, Mátészalkán született. Hogyan találkozott a színházzal?
– Először elvégeztem mindenféle iskolákat, kerestem magamat. Voltam darukezelő, építészhallgató, majd gépészmérnök lettem. Eközben amatőrként különféle színházi csoportosulásokhoz csapódtam, amelyekkel bejártam a fél világot. Annyira megfertőzött a színház – a világ újrateremtési lehetősége -, hogy amikor hivatásos színházakhoz hívtak, végleg elhagytam a „civil” foglalkozásomat. Azóta kőszínházi és alternatív társulatokkal dolgozom. Az évek során a színházi szakma és az állam különböző díjakkal „ismerte el” a tevékenységemet. Ezzel próbáltak legalizálni, a magyar színházi világ részévé avatni, de én mindig „sehonnai” maradtam. Sokat voltam szabadúszó (szabadulóművész) életem során, s most végérvényesen azzá lettem, hiszen félévvel ezelőtt nyugdíjba vonultam. Eddig mintegy ötven színházban dolgoztam, ezen belül valamennyi határon túli magyar társulatban is.
– Hogyan vetődött el Beregszászba?
– Közel öt éven keresztül – ritka helyzetek egyike – a Debreceni Csokonai Színház tagja voltam, ahol Vidnyánszky Attila munkatársa lehettem. A beregszászi színház művészeti vezetőjeként úgy gondolta, a rám jellemző rendezői stílus, színházi felfogás nem idegen az itteni társulattól.
– A szerzők között válogatva miért éppen Márai egyik írására esett a választása, akinek a megítélését illetően megosztott a közvélemény?
– Szeretem a megosztó személyiségeket. Több alkalommal „találkoztam” Márai írásaival. Naplóiból A pisztoly címmel előadást is készítettem. Dolgoztam Kassán, ahol egykor élt és alkotott, és ahol még megmaradt valami a régi polgári korszak levegőjéből. Néhány évvel ezelőtt elolvastam A szegények iskolája című művét, amelyben tanácsokat ad az emberiségnek arra nézvést, hogyan s miként kellene elviselnie a szegénységet. Volt már egy kísérletem ezzel az anyaggal a szatmárnémeti színháznál, ahol egy szilveszteri kabaré alapötlete volt, de úgy éreztem, hogy egy izgalmasabb, tragikomikusabb színházi elődás lehetősége rejlik benne.
– Csakhogy A szegények iskolája inkább afféle aforizmagyűjtemény, semmint hagyományos irodalmi mű, még cselekménye sincs. Hogyan lesz ebből színházi előadás?
– Cselekményes irodalmi műből is lehet élvezhetetlen, jelentéktelen előadást csinálni. Elképzelésem szerint az előadás helyszíne egy osztály, iskola, ahol a szegénység művészetét oktatják. A színházba érkező néző a végzős osztály diákjainak rokona, barátja. A színészek interaktív formában felhasználják ezt a nézői szerepet az egész előadás folyamán. Az osztály diákjai klasszikus drámai szereplők alakjai: Édes Anna, Svejk, Carmen stb., akik ugyanúgy küszködnek a szegénységgel, mint mai kortársaik.
– Miért probléma a szegénység?
– Ha a saját szegénységemre gondolok, az nem bánt, része az életemnek. A világban létező szegénység azonban naponta letaglóz, és nagyon nehezen emelkedek fel. Egész életemben hol ironikusan, hol keserű szenvedéllyel vallottam róla rendezéseimben. Márai műve azt üzeni, hogy bölcsebben kellene láttatni ezt a kérdést. Jelenleg szinte képtelen vagyok elviselni, „kezelni” a világ szolidaritásának látható, tapasztalható hiányát. A bennem létező öntudatlan Isten sem adott elfogadható választ.
– Van-e már szereposztás?
– A darabban az egész társulat szerepet kap, az elkövetkező napokban kristályosodik ki, hogy ki mit fog játszani.
– Mikorra készül el az előadás?
– Az előzetes tervek szerint szeptember 23. lesz a bemutató napja, mert a színháznak igen zsúfolt a menetrendje. A közeljövőben franciaországi turnéra utazik a társulat, majd darabok felújítását tervezik, s azután nekilátnak Vidnyánszky Attilával Az ember tragédiája próbáinak a Szegedi Szabadtéri Színház számára. Ráadásul számos színésznek vannak kötelezettségei más színházaknál, s magam is elkezdek majd Gyulán dolgozni, azaz a színház menetrendjéhez alkalmazkodva kell létrehozni az új előadást.
pszv