Aki az Értől eljutott az Óceánig

„Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,/ Pocsolyás víz, sás, káka lakják./ De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna/ Oceánig hordják a habját./ S ha rám dől a szittya magasság,/ Ha száz átok fogja a vérem,/ Ha gátat túr föl ezer vakond,/ Az Oceánt akkor is elérem./ Akarom, mert ez bús merészség,/ Akarom, mert világ csodája:/ Valaki az Értől indul el/ S befut a szent, nagy Oceánba.” Egyik legnagyobb költőnk vetette papírra e sorokat Az Értől az Oceánig c. versében. Egy poéta, aki a múlt század elején megindította költészetünk soron következő megújulását, s a Partiumban csordogáló Ér mellékén fekvő szülőfalujából, Érmindszentről elindulva – egyfelől a meg nem értések árja, másfelől a felé irányuló rokonszenv megannyi megnyilvánulása közepette – valóban eljutott a világirodalom hatalmas óceánjába. Ő volt Ady Endre…

A leendő költő 1877. no­vem­ber 22-én érkezett meg apja, a hétszilvafás nemesként kicsiny birtokán gazdálkodó Ady Lőrinc és hitvese, a református lelkész és tanító felmenőkkel rendelkező Pásztor Mária családjába. Alapfokú tanulmányait szülőfaluja református elemi iskolájában kezdte meg, de az ugyancsak helybeli katolikus népiskolában fejezte be. Ezt követően szülei beíratták a Nagykárolyi Piarista Gimnáziumba, ám az 5. osztálytól kezdve már a Zilahi Wesselényi Miklós Református Kollégiumba járt, és itt is érettségizett le. Édesapja úgy remélte elérni elszegényedett családja újra-felemelkedését, hogy jogászt faragtat idősebbik fiából, Endréből, aki apja unszolására 1896-ban a Debreceni Jogakadémia hallgatója lett. A paragrafusok világánál viszont sokkal jobban érdekelte az újságírás, így három év múltán – még diákként – az 1848 szellemiségét őrző, függetlenségi párti (tehát az Ausztriától való elszakadást igenlő) Debreczen c. folyóirat munkatársa lett, majd be sem fejezve egyetemi tanulmányait, végleg az újságírás és az irodalom mellett kötelezte el magát. A zsurnalisztai munkán kívül – 1899-ben – első verseskötetét is megjelentette Versek címmel, ám ekkor még nem találta meg saját, egyéni hangját, és költeményeivel nem aratott sikert.

Debrecent sem szerette meg, sem joghallgatóként, sem újságíróként, így 1900-ban a pezsgőbb kulturális életű Nagyvárad legtekintélyesebb lapjához, a kormánypárti Szabadsághoz szegődött. Ám mivel az ugyancsak nagyváradi Friss Újságban – Egy kis séta címmel – kritikus hangvételű cikket jelentetett meg a társadalmi igazságtalanságokról és a munkások szegénységéről, helyzete tarthatatlanná vált a kormánypárti lapnál, így hamarosan átlépett az ellenzéki Nagyváradi Napló kötelékébe. Itt ismerkedett meg a polgári radikalizmussal, melynek céljai közé tartozott a munkásság és a parasztság műveltségbeli és gazdasági felemelése, valamint szociális helyzetük javítása. Ady is magáévá tette e célokat, látó és értő szemű, kitűnő újságíróvá vált, aki tollával akarta közelebb igazítani hazáját a fejlettebb Nyugathoz. Költészete viszont még mindig nem ért be, amit Még egyszer c. második verseskötetének a sikertelensége is jelzett.

Poézisa fejlődésében kiemelkedő szerepet játszott Diósyné Brüll Adéllal való megismerkedése. A férjével rossz házasságban élő, Párizsban lakó, de nagyváradi születésű asszony egy hazalátogatása során találkozott Adyval, akivel szerelmi kapcsolatba került, majd Párizsba is meghívta a fiatal újságírót, aki Franciaországban felfedezte a kor új költészeti irányzatát, a jelképek nyelvén beszélő szimbolizmust, melyhez ő is csatlakozott, így 1906-ban megjelentetett újabb verseskötetében, az Új versekben már merőben új és itthon szokatlan költői nyelven szólalt meg. Magyarországon az idő tájt még a nép-nemzeti költészet uralkodott, mely Petőfi, Arany és Tompa idejében még líránk és epikánk forradalmi megújulását hozta magával, ám a XX. század elejére már kiüresedett, s akárcsak bő fél évszázaddal korábban, Petőfi színrelépésekor, úgy a múlt század elején is szükségessé vált, hogy új szelek, friss költői nyelvezet törjenek be a magyar költészetbe. És pontosan ez a friss költői nyelvezet jelent meg az Új versekben, majd az igazi sikert elhozó Vér és arany c. kötetben. Persze, mint minden forradalmi változásnak, úgy Ady költészeti forradalmának is szép számban akadtak meg nem értő ellenzői is, az újra nyitott, költészetünk megújulását felismerő támogatók mellett.

De mi is volt új Ady költészetében? Egyrészt nagyon gyakran használta a szimbolizmus stíluselemeit: a jelképes szóhasználatot, a látomásosságot, a meghatározhatatlanságot, a színek (piros, fehér, fekete) jelentős szereppel való felruházását. Emellett költészetére jellemzők voltak a szokatlan képzettársítások is, például a konkrét és az elvont dolgok összekapcsolása. Lírájában külön csoportokat alkotnak az Isten-keresés versei, a kuruc tematika, a magyarság létharca, sorsa, a pénz motívuma, a szerelem, a polgári fejlődést betetőző forradalom témája. Igazi egyéniség volt, aki sajátosan gondolkodott az életről és a halálról, a szerelemről, a pénzről, és különös kettősséggel viszonyult hazájához: egyrészt őszintén szerette, másrészt keményen kritizálta a fejlettebb nyugati országoktól való viszonylagos elmaradottsága miatt. Mindemellett ugyancsak jellemző volt lírájára, hogy Messiás-sorsnak érezte a magyar költő életét, aki – ha valamilyen magasztos célt akar érni – kétszer annyit kell szenvednie hazájában, mint máshol.

1914-ig évente jelentek meg kötetei, egyre nagyobb népszerűséget és sikert hozva számára. Közben 1908-ban megalapították a XX. század első felének legszínvonalasabb magyar irodalmi folyóiratát, a Nyugatot, melynek már az első számában esszéket és verseket jelentetett meg, s hamarosan a lap munkatársa, sőt 1912-től az egyik szerkesztője lett. Ám a kimondottan irodalmi lapban nem jelenhettek meg politikai cikkek, így Ady más újságokban (többek között a Népszavában vagy éppen a Világban) jelentette meg politikai írásait, melyekben éppúgy bírálta a vezető pártok nacionalizmusát, mint a szociáldemokraták antinacionalizmusát.
Közben 1912-ben szakított Brüll Adéllal, aki eleinte múzsája volt (hozzá írt verseiben Lédának nevezte), ám kapcsolatuk lassan kihűlt, s fenntarthatatlanná vált. Ez idő tájt, 1911 óta már levelezést folytatott egy irodalom iránt érdeklődő fiatal nemes lánnyal, Boncza Bertával, levelezésük egyre meghittebbé vált, 1914-től kezdődően már személyes találkozásaikra is sor került, és szerelem bontakozott ki közöttük. Új múzsáját – verseiben – Csinszkának nevezte el, akit 1915-ben feleségül is vett. Ekkor azonban már zajlott az I. világháború, melyet Ady nemzeti tragédiának tartott, s egészen 1918-ig nem is publikált írásokat. Csak 1918-ban jelent meg következő (s mint kiderült: utolsó) verseskötete, A halottak élén.

Az 1918. október 31-én kitört őszirózsás forradalom után hatalomra került népköztársasági vezetés – forradalmi versei miatt – igyekezett kisajátítani, amitől Ady igyekezett elhatárolni magát. Nemsokára szélütést kapott, és élete utolsó heteit súlyosan betegen élte le, tüdőgyulladást is kapott, és 1919. január 27-én elhunyt. A Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, s temetésén, január 29-én a nemzet halottjaként vettek tőle búcsút.

Lajos Mihály