Aki szívügyének érzi a zene terjesztését

Június 25-én a Kárpátaljai Megyei Filharmóniában a 67. koncertévad zárásaként nagysikerű zenekari koncertet adott Bernáth Ferenc gitárművész-zeneszerző a Kárpátaljai Megyei Filharmónia szimfonikus zenekarával, melyet Viktória Szvaljavcsik-Canyko vezényelt. A koncerten elhangzott J. Rodrigo Concierto de Aranjuez című műve, ami a világ leghíresebb gitár concertója, és itt halhatta először a közönség a Bernáth Ferenc által gitárra és szimfonikus zenekarra komponált Magyar fantázia című művet, amely nagy sikert aratott. A koncertet követően az elmúlt évben ARTISJUS, valamint Pre Cultura Minoritatum Hungariae díjjal is kitüntetett gitárművésszel és zeneszerzővel beszélgettünk.

– Milyen érzés volt hazai közönség előtt színpadra állni?

– Nagyon jó és felemelő érzés, viszont nagy felelősség is egyben, főleg a mai koncert. Hiszen a műsor egy híres gitárverseny, amely teljes egészében igénybe veszi a hangszeres technikai tudást, és emellett egy gazdag érzelmi világ kiteljesedése hallható a műben. És volt, ugye, a saját szimfonikus művem premierje, amely ismert magyar népdalok feldolgozásait tartalmazza. Mindezt előadni olyan embereknek, akik Ferkóként ismernek kisgyerekkoromból, vagy képzett zeneszerzők, szólista művészek, akik tanáraim voltak és a mai napig felnézek rájuk, hatalmas felelősséggel jár.

Amikor Kárpátalján, Ungváron játszom, minden egyes koncertemmel tisztelgek egykori tanárom, Szmericskó Ferenc emléke előtt, továbbá minden egykori tanáromnak és a szüleimnek, rokonaimnak szólnak ezek a koncertek, és nem utolsósorban tisztelgés a Kárpátalja hetilap nemrég elhunyt főszerkesztőjének, Riskó Györgynek az emléke előtt, aki annak idején a KMKSZ kulturális titkáraként az általa szervezett rendezvényeken elsőként biztosított fellépési lehetőségeket számomra.

Ezek őszinte szavak, és hiszem, hogy csak őszinte érzésekkel és teljes odaadással, a szimfonikus zenekar és a zenével való eggyé válással lehet hitelesen előadni egy ilyen vagy hasonló koncertet. És nagyon megható, amikor ezek az emberek állva tapsolnak, őszinte gratulációval, mosollyal vagy örömkönnyekkel közelednek a koncert végén.

– Hogyan született az ötlet, hogy zenét ír, és nem csak gitárra, hanem megírja egy egész szimfonikus zenekar partitúráját?

– Úgy indult, hogy írtam néhány művet klasszikus gitárra, melyek érzelmi indíttatásból vagy egy élmény hatására születtek, továbbá vannak átirataim más hangszerekről, vannak népzenei és jazzfeldolgozásaim is. Szívügyemnek és missziómnak érzem a magyar és az ukrán zene terjesztését. Ezért is kaptam a Pro Cultura Minoritatum Hungariae díjat Magyarországon. Nem akartam zeneszerzői babérokra törni, de a koncertjeim végén rendszeresen odajönnek hozzám klasszikus gitárosok, és elkérik a kottákat, mert megtetszett nekik egy-egy művem, majd ők is nagy sikerrel játsszák ezeket a darabokat saját koncertjeiken vagy versenyeken. Így történt, hogy most már zeneszerzőként is ismernek.

A Magyar fantázia is gitárra indult, és játszottam is ezeket a témákat klasszikus gitáron szólóban, viszont belül hallottam, hogyan szólalna meg nagyzenekarral. Ugye, a gitáron van hat húr, de önmagában egy polifonikus hangszer, és imitálunk raja fuvolát, hegedűt vagy akár természeti jelenségeket, így a Magyar fantáziában hallhattunk egy citeramotívumot, vagy ott a vihar témája, amikor az ütős szekció kap nagy szerepet háttérben a fúvósokkal. Ezt hat húron nehéz megcsinálni, maximum utalhatunk rá. Az utóbbi időben több szimfonikus zenekarral játszottam együtt Magyarországon és Ukrajnában is, és ez megkönnyítette, hogy most felszínre törjön és papírra vessem, azt ami már rég óta forrott bennem

– Óriási sikere volt a Magyar fantáziának, szerepel a tervei között, hogy újabb darabokat ír?

– Fogalmazódtak meg bennem új gondolatok. A turnéim során rengeteg új élményt szereztem, ami mind inspirál arra, hogy kiadjam magamból a zenén keresztül. Talán most nyáron lesz időm, és folytatom a zeneírást. De ez nem terv, én azért írok zenét, hogy aztán játsszam azt a saját koncertjeimen. Az pedig nagyon kellemes meglepetés, hogy egyes műveimet mások is nagy sikerrel játszanak.

– Két évvel ezelőtt beszélgettünk, mi történt az óta Önnel?

– Rengeteget turnéztam, voltam Szlovéniában, Ausztriában, Szlovákiában, Magyarországon, Moszkvában és a dagesztáni Mahacskalában is. Sok nemzetközi komolyzenei, kortárs zenei és jazzfesztivál meghívott művésze voltam, Ukrajnában hat koncertem volt Harkivban, de játszottam még Kijevben, Rivnében, Lembergben, Szimferopolban, Jevpatorijában, Energodarban, Zaporizzsjában és sok más helyen. A Rivnei Nemzetközi Gitárfesztiválon mesterkurzust is tartottam, zsűriztem a Kijevi Nemzetközi Gitárversenyen és Ungvárra is meghívtak azóta kétszer. Emellett nagyon sok energiát fektetek az oktatásba, csak idén három versenyről három tanítványom hét díjat hozott el. Az egyik verseny után egy tanítványom a zsűri döntése alapján a Bartók Rádióban élőben játszhatta a Gyerekjáték-darabokat, amelyeket én írtam. Szlovákiában egy nemzetközi gitárversenyen az egyik diákom második helyezése mellé egy különdíjat is kapott a legjobb Bach-interpretálásért. Mint tanárnak ezek nagyon jó visszaigazolások a munkámról. Sok diákom van, közülük többen rendszeresen ott vannak a koncertjeimen, sokat gyakorolnak, szeretnének hozzám hasonló szinten játszani. Nem zárkózom el előlük, sok időt szánok rájuk, szeretném átadni nekik a tudásomat.

– Korábban sok hangszert kipróbált, most viszont, ha jól látom, még mindig Igor Budantsev orosz gitárkészítő mesterhangszerén játszik, akárcsak két éve.

– Az eddigi hangszereimet sorra „kinőttem”. Két éve játszom a mostani hangszeremen, és nagyon egymásra találtunk. Ahányszor csak játszom, mindig más oldalát mutatja. Amilyen érzéssel pengetem meg, olyan hangszínt ad vissza. Meghálálja, ha simogatom a húrokat, bízik bennem, ha magabiztosan irányítom. Ha feszült vagyok, ő is feszült, ha passzív vagyok, ő is passzív hangokat ad ki. Teljesen más hangok jönnek elő belőle, ha energikus, fáradt, vidám vagy bánatos vagyok. Sok gitáros mondja, hogy eszméletlenül szépen szól a gitárom, majd elkérik, kipróbálják, és úgy szól a kezükben, mint egy hétköznapi középkategóriás tanulógitár. Szokták mondani, hogy nem mindegy, kinek a kezében van a hangszer, és tényleg, a szép gitárhang rengeteg gyakorlást és hangképzést igényel, de fontos, hogy egymásra találjon a művész és hangszere. Mondhatom, mi megtaláltuk egymást ezzel a gitárral és eggyé forrtunk.

– Meddig maradnak most Tégláson, van idő pihenésre?

– Most, sajnos, nincs idő pihenésre, mert holnap indulok vissza Budapestre, évzáró értekezlet lesz a konzervatóriumban, ahol tanítok, utána kezdődik a Velencei Gitáros Napok névre keresztelt fesztivál Velence városban. Ennek az eseménynek én vagyok a művészeti vezetője, és tartok egy ötnapos intenzív mesterkurzust is klasszikus gitárosoknak, melyre sok magyarországi és külföldi gitáros is jelentkezett, lesz három nagy koncert is, közülük az egyiken én játszom szólóestet. A koncertszezonnak már vége, de sok meghívást kapok ilyenkor különböző fesztiválokra, városnapokra. Az utóbbi időben minden augusztusban volt egy turném a Krím félszigeten, ez most az ismert okok miatt idén elmarad. Így talán lesz idő nyaralni a családdal, és szeptembertől indul az újabb koncertévad.

– Elismert gitárművészként mesterkurzusokat tart különböző országokban. Hogy érzi, még mindig van mit tanulnia másoktól, vagy erre már nincs szüksége?

– Aki azt mondja, hogy nincs szüksége tanulásra, az a fejlődés lehetőségétől zárja el magát. Mindig van hová fejlődni. Például az egyik kollégám a folyosón mesélt egy a MÜPA-ban általa hallott koncertről, hazamentem, rákerestem az interneten: Hoppá! Így is lehet Chopint játszani? Ezt az előadásmódot kipróbálom gitáron is, és azonnal egy új kapu nyílt meg. Én a mai napig, ha van rá lehetőségem, beiratkozom egy-egy mesterkurzusra. Tulajdonképpen a mesterkurzus olyan, mint egy sűrített órarend, játszol, hallgatsz másokat, ismét játszol, levonod a következtetéseket, ilyenkor sokszor pár szóból annyit lehet tanulni, mint amire máskor egy féléves gyakorlással jön rá az ember.

– Nyilván van egy olyan álma, amit gitárművészként el szeretne érni? Hol, melyik színpadon, kivel és mit szeretne játszani?

– Régen, amikor Ungváron tanultam, előfordult, hogy ide jöttem gitárórára a filharmóniába, néztem a plakátokat, és arra gondoltam, milyen jó lenne, ha én lehetnék a plakátokon. Mit ad Isten, most ott van az arcképem a plakátokon. Sok gitárverseny van, amelyek közül, ha egyet megnyer az ember, akkor garantáltan sok felkérést kap. Sajnos, akkor az anyagi helyzetünk miatt egyetlen versenyre sem tudtam eljutni, most sorra hívnak zsűrizni, mesterkurzust tartani és vendégművészként fellépni azokra a versenyekre, ahová annak idején szerettem volna kijutni mint versenyző. Érdekes az élet, és ezért mindig hálát adok az Úrnak!

De kérdésére válaszolva, még mindig vannak álmaim, pl. játszani egy szólóestet a New York-i Carnegie Hallban, vagy a Londoni Royal Albert Hallban, vagy akár a Sydney-i Operaházban, esetleg mindhárom helyszínen, akár az ottani világhírű szimfonikus zenekarokkal. Ezek olyan nagy zenei színpadok, ahol klasszikus gitárosok ritkán játszanak, de ha valaki ott játszott, az már világpresztízs. Egy ilyen élményt én is szívesen elviselnék.