Egy ungvári sztalker képes túranaplója

Amatőr fotósoktól gyakran hallani, hogy kivételesen szerencsés korban élünk, ami a fényképezés technikai eszközeinek hozzáférhetőségét illeti. A fotózás manapság széles rétegek számára elérhető hobbi, s akár a mobiltelefonunkkal is készíthetünk kiváló minőségű képeket. De hogy egy fotó hozzájárul-e a világ vagy önmagunk jobb megértéséhez, egyáltalán, hat-e ránk, az még mindig azon múlik, ki nyomja meg a felvétel gombot.

Az ungvári Deskó Tamás szokatlan helyszíneken fotóz. Elhagyatott, romos épületek, üres gyárak, beton- és acélmonstrumok sorakoznak a képein. Ember utáni helyek, a pusztulás apokaliptikus terei.

— Nem szokványosak a témáid.

— Pár éve figyeltünk fel ezekre a hátborzongató helyekre jóbarátommal, Horváth Attilával. Ungváron és környékén elég sok használaton kívüli középület és ipari létesítmény található. Némelyiket nehéz megközelíteni, mert a természet már visszavette, ami az övé. A bezárt telepeket, gyárakat általában őrzik is, és az őrök érthető módon nem örülnek a hívatlan látogatóknak. Ha mutatkozott rá valamicske esély, azért első nekifutásra mindig legálisan próbáltunk bejutni ezekre az elzárt területekre. Miután sikerült a kapukon belül kerülnünk, alaposan szétnéztünk, majd fotóztunk. Az volt az elvünk, hogy úgy rögzítsük, amit látunk, hogy az a lehető legkevesebb beavatkozással járjon. Nem veszünk el semmit és nem teszünk kárt az épületben, az ott található tárgyakban.

Néhány hónapja már egyedül járom a romokat, mert a barátomat külföldre szólította a munkája.

— Miért fontos, hogy lefotózd, amit a túrák során látsz?

— Mert tudom, hogy hiába találják esetleg mások is izgalmasnak ezeket a helyeket, kevesen jönnének el megnézni az említett nehézségek miatt. Engem viszont adrenalinnal tölt fel egy-egy ilyen túra, minden mozzanatát élvezem a hely felfedezésétől egészen addig a pillanatig, míg elkattan az utolsó fotó. Hagyom, hogy hasson rám a látvány, és jó esetben meg tudom ragadni azt, ami számomra a legjellemzőbb a helyben. De a képeimen ott van az aktuális hangulatom és lelkiállapotom is. És persze szeretem, ha az időjárás a kezemre játszik, például a megfelelő fényviszonyokkal.

— Nem biztos, hogy arra figyelsz, ami másnak is feltűnne…

— Én elsősorban formákat és színeket látok. Adva van mondjuk egy üres, omladozó hangár vagy egy régi kórterem, tele lommal, szeméttel. De a falak élei és szögei, a tető résein át beeső fénycsíkok csodálatos geometriában tartják az egészet. A mértani alakzatok tökéletessége szervezi egységgé a káoszt. A képeimmel ezt próbálom visszaadni: az állandó rendet és struktúrát, ami ott van a pusztulásban is.

— A képeidnek angol címeket adsz, ezek többsége zenei, filmes és képzőművészeti utalás vagy szójáték.

— A címek személyes asszociációk, általában azt közvetítik, ami az elsődleges benyomásom a látottakkal kapcsolatban. Nem célom, hogy befolyásoljam, orientáljam a néző értelmezését. Sokszor meglep, miként látják a képeimet mások. Előfordult, hogy a málló festék és a rozsda vörös színe alapján energikusan sugárzónak mondták az egyik olyan felvételemet, melyet én melankolikus hangulatúnak tartok.

— A színek a képeiden lényegi tartalmakat hordoznak.

— Egy hely hangulatát jól visszaadják a színárnyalatok. Épp a valósághűség miatt csak minimális mértékben használok szűrőket. A fényképezés technikai része egyébként sem érdekel túlzottan. A képeimet mobiltelefonnal készítem, és nincs derítés, sem mesterséges beállítások. Ami hatásos, így is megmutatkozik. Ha gyönyörű, sokszínű penész borítja egy elhagyott szoba falát, annál amúgy sem kívánhatnék jobbat.

— Nem igyekszel hírverést csinálni a fotóidnak…

— Számomra a fényképezés kreatív önkifejezési forma. Más a tétje, nem a hírnév.

— ?

— Az önismeret és a fejlődés. A figyelem edzése. Napról napra, képről képre érzem, hogy nyitottabban és érzékenyebben szemlélem a világot. A helyszínek keresése, majd bejárása érzéki, zsigeri izgalmat nyújt. Nagyon összetett élményt jelent a fotózás, nem mérhető semmi máshoz.

Ami pedig az önreklámot illeti, alapvetően szkeptikus vagyok a közösségi médiával kapcsolatban. Az Instagramot viszont szívesen használom, figyelem az urbex-fotósok munkásságát szerte a világban. Gyakorlati tanácsokat és inspirációt kapok azoktól, akiknek hasonló a látásmódja, mint az enyém.

— A te képeid mégis egészen másak, mint mondjuk az ókori romokról készült római urbex-fotók…

— Az én tárgyaim, helyeim nem patinás, antik emlékek, hanem a közelmúlt mementói. És az értékvesztés különösen megrázó így, testközelből. Azért is tartom fontosnak, hogy ezeket a pusztulásra ítélt architektúrákat fotózzam, mert nagyon gyorsan változik, romlik az állaguk. Mikor legközelebb visszamegyek, talán már nem ugyanaz a látvány fogad, mint ahogy ez már sokszor elő is fordult. Ilyen értelemben pillanatfotókat, helyzetjelentéseket készítek, amolyan képes naplót egy számomra nagy téttel bíró utazásról, ami egyben az idővel való versenyfutás is.

Viszont nemcsak pusztulás van a képeimen. Az egyik kedvenc fotómon például a színek térbeli egymásutánisága közvetíthet valamifajta reményt. A háttér szürke épületegyüttese előtt barnás-vörös, vég nélküli vagonok s egészen elől az épp csak sarjadó, élénkzöld fű — ez egy optimista skála, azt hiszem.

További fotók ITT.