Európai színház Debrecenben – Személyes sikertörténet is

Sin Edina Kulturális hírek

 

Az utóbbi négy-öt évben a Vidnyánszky Attila által vezetett debreceni Csokonai Színház sorra aratja a sikereket külföldön és Magyarországon.  

Egyetlen magyar színház, amely tomboló sikert kiváltó előadásaival két hétig beilleszkedett egy párizsi színház, az Odéon repertoárjába. Jól szerepelnek a POSZT-on, operatársulatuk több díjat nyert a Mezzo komolyzenei televízió nemzetközi operaversenyén. Előadásairól Európa-szerte beszélnek a színházi szakmában.
 
A színház műsorpolitikáját és szakmai arculatát öt évvel ezelőtt alapjában változtatta meg Vidnyánszky Attila. Ma már nyugodtan mondhatjuk: európai színházat játszanak Debrecenben. Aki mindezt végigvitte, tavaly ősszel rugaszkodott ötödik idényének. Személye annyira fontos a föntebb vázolt folyamatban, hogy a sikertörténetet, az ő szakmai történetére lehet legjobban felfűzni.

    A most 46 éves Vidnyánszky 1985-ben bölcsész, 1992-ben színházi rendezői diplomát szerzett Ungváron, illetve Kijevben. Végzése évében alapította meg a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Színházat. Szinte a semmiből, hihetetlenül nehéz körülmények között, odaadó társulatával közösen nemzetközileg is elismert műhelyt sikerült létrehoznia, amely Európa tizenöt országának fesztiválján lépett fel, és több mint 40 díjat mondhat magáénak. Magyarországon először a kisvárdai fesztiválon, a Szentivánéji álommal tűnt fel a közönség előtt. Később egyre több hazai színházba hívták rendezni.

 

    – Hogyan jutott arra a gondolatra, hogy a beregszászi évek után az anyaországban, Magyarországon is folytatja pályafutását?

 

    – A beregszászi társulat a századforduló felé közeledve, többek között a méltatlan körülmények – játszóhely, kis támogatás és hasonlók – miatt egy kicsit megfáradt. Úgy éreztem, tovább kellene lépni, és ez csak akkor látszott lehetségesnek, ha földrajzilag is máshova kerülök, de úgy, hogy fenntartsam beregszászi tevékenységemet. Ez a máshova természetesen az anyaországot jelentette.

 

    Megkönnyítette a beregszászi direktor terveit, hogy akkor már meglehetősen ismert volt színházi műhelyt építő tevékenysége, és ezért sokszor hívták meg egy-egy feladatra, majd később már állásokba is. Többek között a Nemzeti Színházhoz, majd Kaposvárra, Nyíregyházára. Debrecenben először nemet mondott, majd elfogadta a művészeti vezetői, majd igazgatói megbízást. Két utóbbi között egy kitérő, amely valószínűleg megalapozta a debreceni operatársulat eredményeit: a Magyar Állami Operaházban megrendezte a Jenufát (ezért Gundel-díjat kapott), majd ő lett az Andrássy úti társulat főrendezője.

 

    – Az igazgató hívott meg, és tetszett neki a munkám, így a Szinetár-éra végén lettem főrendező – idézte fel. – Szomorú időszak volt, akkor kezdődtek az elvonások, alig lehetett megvalósítani valamit a terveinkből.

 

    Mindez azért is érdekes, mert Vidnyánszky Attila sohasem tanulta, „csak” szerette a zenét. Autodidaktaként azonban odáig vitte, hogy ő írta a dalok zenéjét többek között a Liliomfiban, a Karnyónéban. Rövid operaházi tevékenységét Nádasdy Kálmán-díjjal honoráltak.

 

    – Végül hogyan került Debrecenbe előbb 2006-ban művészeti vezetőnek, majd megbízott igazgatónak, 2007-től pedig igazgatónak?

 

    – A város megkeresésére igent mondtam, mert elfogadták elképzeléseimet, és szabad kezet kaptam, hogy az addigihoz képest homlokegyenest más elveket valósítsak meg a színházban. Ezzel a város is kockáztatott, mert egyáltalán nem volt biztos, hogy lesz a közönségben fogadókészség az új irányra.
    Az új igazgató elképzelései a színházról a francia és szláv színház líraibb és költői irányzatához közelítettek. A műsorpolitikában nagyobb szerepet kapott a kortárs dráma, új irányba indult el az operatársulat is. A megbízás nyomán újfajta együttműködés valósult meg a beregszászi társulattal, amelynek Vidnyánszky továbbra is a művészeti vezetője, rendezője is maradt. Az ottani színészek közül tizenhárman mind a két színháznak is tagjai.

 

    A változások sokkolták a debreceni közönséget, amely máshoz volt szokva. Az addigi profil kimondva-kimondatlanul a német színházra hajazott, annak minden merevségével együtt. Az évről évre kialakított műsorral konzervatív, idősebb közönség kegyeit kereste. Mivel azonban e korosztály létszáma egyre csökkent, még eme nézők is egyre kisebb számban látogatták az előadásokat. Az új arculat kialakításának első évében aztán még ők is el-elmaradoztak, hiszen az „új idők új dalai” másképpen szóltak, mint a régiek. A mélypont idején csaknem felére, 5700-ra csökkent a bérletesek száma. Aztán hamarosan új korosztály érzett rá az új színház ízére, egyre nagyobb, telt házas sikereket arattak a produkciók, és jelenleg 13 000 bérletesük van. Az egyetemisták körében nulláról 370-re nőtt a bérlettel bírók száma.
 
    Újra kellett építeni sok mindent, de ma már mondhatjuk: sikerült. Új alapokra helyezték a kapcsolatokat a középiskolákkal, az egyetemmel. Az idei évad elé írt dolgozatában Vidnyánszky megírta, hogy szeretné visszaszerezni az elpártoltak bizalmát is. Kész akár kompromisszumokra is: visszahozza az általa kevesebbre becsült musical műfaját is, tervezi, hogy egy Szűz Máriáról írt művet mutatnak majd be a műfaj kedvelőinek.

 Az új közönség megnyeréséhez a hazai és nemzetközi színházi fórumokon elért sikerek is hozzásegítettek.

Két éve, hogy részt vesznek és díjakat szereznek a Mezzo komolyzenei televízió nemzetközi operaversenyén. Itt 2009-ben a legjobb darab és a legjobb női alakítás díját, míg tavaly a legjobb férfi alakítás és a közönség díját kapták meg. A pécsi POSZT-on a Fodrásznővel (orosz kortárs szerző darabja) nyertek díjat, és a legjobb alakítás díját is megszerezték, de sikerrel léptek fel a jaroszlávli és kolozsvári fesztiválokon is.

 

    A legnagyobb dobást azonban 2010-ben a párizsi Odeon színházi szereplés jelentette. A Képzeletbeli operett című francia darabbal óriási sikert értek el, többször is tombolt a 800 fős telt ház az előadások után. Magyar színházat még sohasem illesztettek be az Odeon repertoárjába, vidéki színház társulata még nem állt a párizsi világot jelentő deszkákon.

 

    Apropó DESZKA! Ötödik alkalommal rendezték meg az idén az így nevezett kortárs drámai fesztivált, amelyet szintén ők fogadtak be, de a színház megújulása nélkül ezt aligha bízták volna rájuk. A Bárka című színházi folyóirat legutóbbi cikkében Debrecent a kortárs dráma fővárosának nevezte. A fél évtized alatt összesen 120 darabot mutattak be, telt házakkal.

 

    Az utóbbi időszak saját bemutatói között is sok érdekes darabot találunk, például a repülés, űrrepülés témakörében írt Mesés férfiak szárnyakkal című alkotást, amely Jurij Gagarin emlékére is írt a Zsukovszkij-Szénási-Lénárd szerző trió. Közbevetésemre, hogy belekomponálhatták volna Georgij Beregovoj űrhajós tetteit is, azt mondta a direktor, hogy az azért sem volna stílszerű, mert már az ukrán állam is beleegyezett, hogy Berehovo/Beregovo neve Beregszászra változzék…

 

    S ha már a Debrecennel összeforrt színigazgató (hat közül két gyermeke már itt született) történetével kezdtük, végezzük is azzal.     – Hogyan mutatkozik meg a gyakorlatban a debreceni és a beregszászi színház életében az együttműködés?

 

    – Ingázunk a két város között, jómagam januárban tízszer voltam Beregszászon – felelte Vidnyánszky Attila. – A távolság nem nagy, százhúsz kilométer, de közte vagy egy határ, amelyen egy autós embernek egy óráig is tarthat az átlépés. A magam részéről ezen úgy gyorsítok, hogy legtöbbször autóval megyek Beregsurányig, ott leparkolok, 10 perc alatt gyalog kelek át a határon, ahova értem jön valaki, legtöbbször az édesapám.