Fantasztikumból valóság: 110 éve távozott – örökre nyomot hagyott

„Elmúlhatunk, de cselekedeteink nem tűnnek el nyomtalanul, örökké élnek az örökké tartó eredményekben és következményekben.” Egy olyan író gondolatai ezek, aki úgy hagyott maga után örök nyomot, úgy lett a társadalom egy rétegének kedvence, hogy pályája korántsem a tollforgatással kezdődött, s célközönsége sem az volt, amely végül halhatatlan magasságokba emelte őt.
Jules Gabriel Verne, közismertebb, magyarosított nevén Verne Gyula 1828. február 8-án látta meg a napvilágot a franciaországi Nantes-ban. Átlagos gyerek volt, tele hajmeresztő tervekkel, elképzelésekkel és találmányokkal. Nyolc-kilenc éves korában az akkoriban még szenzációszámba menő omnibusz (ló vontatta tömegközlekedési eszköz) helyére egy olyan, a trójai faló vagy egy elefánt mintájára elképzelt közlekedési eszközt talált ki, amelynek alapja erős vasszerkezet, belsejében gőzgéppel; az utasok ülőhelyét a szerkezet tetején képzelte el. 1880-ban írta meg Az Acélelefánt c. regényét, melynek hősei egy elefánt formájú gépezeten utaztak.
Tizenévesen kezdett neki komolyabban is az írásnak, de a kezdeti sikertelenségek miatt egy időre lemondott róla. Nagyapja bíró, édesapja ügyvéd volt, így nem meglepő, hogy a család őt is jogi pályára szánta. Jogi tanulmányait ugyan sikeresen zárta, de az írás vonzotta igazán. Első találkozása Alexander Dumas-val nagy hatást tett rá. Eldöntötte, hogy hasonlót akar alkotni a földrajztudomány terén, mint Dumas a maga történelemből merített műveivel. Ekkortájt, főleg Dumas hatására, előbb drámaírásban próbálta ki magát, s 1850-ben nagy sikert aratott Eltört szalmaszálak c. verses vígjátéka.
A természettudományok minden ágazata érdekelte. Reggeltől estig a könyvtárban ült, tudósokkal folytatott eszmecserét, s annyi ismeretet szerzett távoli vidékekről, gépekről, hogy az általa írt, csodálatos szerkezeteken megtett utazásokat leíró regényeiről nem is gondolná az olvasó: a legapróbb részletességig bemutatott helyszíneken az író maga sosem járt, s tudós sem volt.
Harmincéves is elmúlt már, amikor, immár átnyergelve a regényíráshoz, találkozott a kiadóként és gyermekíróként is tevékenykedő Hetzellel. A kiadó szeretett volna színvonalas, szórakoztató és értelmes gyermekirodalmi műveket kiadni. Julest bőven ellátta tanácsokkal, miket kellene kijavítani, kihúzni, csiszolni kéziratában, hogy kiadhassa azokat. Meglátta ugyanis a kezdő íróban az elbeszélő tehetséget, s rokonszenves volt számára az, hogy az irodalomba bekerült a tudomány is. 1862. december 24-én jelent meg a Különös utazások ciklusának első kötete, az Öt hét léghajón. A regény páratlan sikert aratott a felnőttek, és, ami a tudományosság miatt már meglepőbb, a fiatalok körében is. Verne nem akart ifjúsági író lenni, mivel ezt a műfajt lebecsülték akkoriban. Hetzel azonban nem teketóriázott: 20 évre leszerződtette az írót, akinek művei azóta sem mentek ki a divatból, s máig képesek lenyűgözni a fiatal olvasókat.
Hogy miben rejlik Jules Verne műveinek halhatatlansága? Akik nem kedvelik műveit, főként azzal érvelhetnek, hogy túl tudományosak, szárazak. Hiszen bárhová is kalauzolják el az olvasót, az betekintést nyerhet a vidék földrajzába, állat- és növényvilágába, történelmébe, a különböző szerkezetekről pedig olyan részletes leírást kínál, hogy szinte hallani az oldalakat lapozgatva a gépek motorjának dübörgését. És éppen ez az, ami miatt oly sokan szeretik: a részletes leírások. Igaz ugyan, hogy Verne idejében a különböző tudományágak terén sok volt még a fehér folt, így vannak dolgok, amelyek 100 évvel később már nem voltak helytállóak, viszont egy jós tehetségével rendelkezett. Apjának így írt: „Mindazt, amit az ember képes kigondolni, mások meg tudják valósítani.” Abban reménykedett, hogy az általa kitalált valószínűtlenségek egyszer valóssággá válnak. A hősei által használt gépek, szerkezetek már akkor is tökéletesen működtek az elektromos áram jóvoltából, amikor annak valós gyakorlati alkalmazása a regénybeli felhasználáshoz képest mondhatni gyerekcipőben járt. 1865-ben a világűrbe repítette hőseit, miközben a valóságban csak közel 100 év múlva valósult meg az űrutazás. Az utazás annak időtartama, a kilövés kezdősebessége tekintetében is meglepően hasonlított a későbbi valósághoz. A Hódító Roburban leírt repülőszerkezet pedig évtizedekkel korábban emelkedett a levegőbe, mint a helikopter. Sőt mi több: Asbóth Oszkárt, a helikopter egyik kifejlesztőjét pont ez a regény inspirálta a munkában.
A jövőt illető elképzelései között olyat is találunk, amelyek megvalósulása sajnálatos tény. Jules Verne ugyanis mindig is tartott attól, hogy a technika, a gépek, fegyverek fejlődését az ember egyszer majd mások ellen fordítja. S lám, igaza lett.
A Verne-alkotta szereplők, hazafik, egyszerű emberek, szülők, gyermekek a becsület megtestesítői. Hősei egyszerűségükkel időtálló erkölcsi mintát állítanak elénk.
Minden idők egyik legnagyobb francia írója, a tudományos-fantasztikus irodalom úttörője 1905. március 24-én hagyta itt az élők sorát. Életműve azonban megmaradt nekünk „örökké tartó eredményekben”, s az olvasóiban keltett örökké tartó következményekben.
„Minden, amit kitalálok, minden, amit elképzelek, a valóság alatt marad, mert eljön majd a pillanat, amikor a tudomány alkotásai túltesznek a képzelet szüleményein.”

Espán Margaréta