Gratulálunk Vidnyánszky Attila Kossuth-díjához!

Hétfőn, nemzeti ünnepünk előestéjén Kossuth-díjjal tüntették ki Vidnyánszky Attilát, a kárpátaljai magyar színházi élet emblematikus alakját, a debreceni Csokonai Színház igazgatóját. A méltatás szerint az elismerést „a magyar színjátszás legnemesebb hagyományait ápoló, a költészetet középpontba állító, társulatépítő, iskolateremtő munkásságáért, emlékezetes, méltán népszerű rendezéseiért” kapta.

„Merjünk nagyok lenni!” – jutott eszembe a hír hallatán Széchenyi üzenete. Hiszen a legnagyobb magyar szállóigéje útján jár a beregszászi rendező, akinek eddigi munkásságát, illetve a nevéhez fűződő beregszászi színház sorsát Kárpátalja-szerte ismeri és elismeri (nemcsak) a magyar közösség. Köztudott, hogy gondolatcsírából nőtte ki magát a mára nemzetközi hírű intézmény. Köztudottan nehéz, sőt, emberpróbáló körülmények, anyagi korlátok között kellett bizonyítaniuk. A bizonyításhoz azonban a legjobb eszközt: az előadásaik által kifejezett, a külső szorítással (technikai felszerelés, színjátszási hagyományok csökevényessége stb.) meg nem alkuvó minőségteremtést választották. A társulat művészi irányának meghatározásában vezérszerep jutott a rendezőnek, Vidnyánszky Attilának. Hagyományteremtés mellett egyéni hangot alakított ki, melynek legfőbb jellemzője a mozgalmas, egyszerre több szálon futó színpadi ábrázolás, vagy éppen a líraisággal telített, költői nyelven megszólaltatott színpadi játék kifejlesztése.

A kárpátaljai közönség számtalan általa rendezett beregszászi előadásnak köszönhet maradandó, hol víg-nevettető (például Boccaccio: Dekameron, Szigligeti: Liliomfi), hol megrázó, történelmi-lélektani feszültségű (Örkény: Tóték, Juhász: A szarvassá változott…, Csehov: Három nővér stb.) élményt.

„Semmi sem volt véletlen: hogy éppen oda születtem, onnan indultam, nekem dolgom van a beregszászi színházzal, az ott élő emberekkel. Az egyre nagyobb ütemben fogyó kárpátaljai magyarság számára az a színház megtartó, ott tartó erő” – vallja a díjazott.

És valóban, egy-egy ilyen alkalom a kitüntetett személyes megbecsülése mellett szimbolikusan az általa képviselt közösség – esetünkben a kárpátaljai magyarság – szellemi-művészi vagy éppen tudományos tevékenységét is hitelesíti. Bátorító, önbecsülésünket erősítő példa lehet mindannyiunk számára. Manapság csak rajtunk múlik, akarjuk-e ezt a példát meglátni, s akarjuk-e eredményeiket megismerni, hiszen a rendezőnek és a társulat tagjainak köszönhetően a színház már havonta több előadással jelentkezik.

eSe