Hagyományápolás, közösségépítés

A lekvár, a hagyományos üstben főtt szilvalekvár a magyar konyha egyik fontos alapanyaga, hisz abból készül többek között a finom lekvárosderelye, a fánk, a kiflik mellett sütemények tucatjaiba tesszük bele, és télen a gombócban is helyettesítheti a szilvát.Gyermekkorom szép emlékei közé tartozik a cibereillat: iskolából hazafelé menet, az utcánkban, ahol megéreztük, hogy fő a lekvár, bizony felmentünk ciberézni. S már várták is a gyermeksereget: a katlan peremére szétteregetett szőlőlevélen vastagon állt a kifröccsenő lekvár, amit nagy élvezettel nyalogattunk. S ha ez elfogyott, az elénk kitett kis tálkából friss házi kenyérrel mártogattuk a gőzölgő ciberét.
Faluhelyen manapság is sok udvaron felállítják az üstöt, viszont egyre inkább terjedőben van a kényelmesebbnek mondott fazékban főzés, hisz ha ecetet teszünk a kimagozott szilva alá, 7-8 órán keresztül hozzá sem kell nyúlni – akár egész éjszaka a tűzhelyen hagyhatjuk, rá sem kell nézni –, aztán meg egy óra kavargatás után kerülhet is üvegekbe a lekvár. De ennek nincs hangulata! És még inkább az emberek magukba fordulását, elmagányosodását idézi elő.
Nos, ezért is döntött úgy a beregardói református gyülekezet, hogy a parókia udvarán közös lekvárfőzést szervez. Ennek több haszna is van. Először is egy egész nap közösségben lehetnek egymással a gyülekezeti tagok, idősek, fiatalok egyaránt; magolás, kavargatás közben nagyokat lehet beszélgetni. Másodszor: meghívták az óvodásokat is, hogy a kicsik is lássák, hogyan készül a lekvár, megkóstolhassák a ciberét, illetve hogy így közösségi élményt szerezve később ők maguk is akarják tovább éltetni ezt a hagyományt. Harmadszor pedig jótékonysági célt is szolgál, hisz a gyülekezet által összeadott szilvából két üstben is főtt a lekvár, amit szándékuk szerint adventkor szeretnének értékesíteni, s az összeget jótékony célra fordítani.

Kósa Eszter