Ifjabb Vidnyánszky Attila és a sorsszerűség

A Színház- és Filmművészeti Egyetem, valamint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Akadémia együttműködésének eredményeként mutatták be január közepén a Karnyónét az Ódry Színpadon. A zenét Kovács Adrián szerezte, a darabot pedig a végzős színészhallgató, ifjabb Vidnyánszky Attila állította színpadra. A Színművészeti Egyetemek Miskolcon (SZEM) fesztivál kedd este hét órakor ezzel az előadással vette kezdetét. Ennek kapcsán beszélgettünk a színésszel a rendezés iránti vágyról, a jövőbeli tervekről és édesapjához való viszonyáról.

– Miként született meg a Karnyóné?
– Tavaly májusban volt a darabnak már egy koncertszerű bemutatója, amit Marton László osztályvezető tanárunk is látott. Jelezte, hogy értékes munka született, amit jó lenne, ha az egyetemen is bemutatnánk. Ez az előadás nem rólunk, a mostani Marton-osztályról szól, hanem az összefogásról, ez a legnagyobb értéke. Ritka helyzet. Mindig azt mondtam, ha hatvan fiatal összefog, abból forradalom szokott lenni. A színészek mellett a Jazz and More kórus tagjait és a Zeneakadémia hallgatóiból alakult szimfonikus zenekart kellett összeszervezni, ami nem volt egyszerű, ezért sikerült csak most januárban bemutatnunk az előadást. Az egyeztetések miatt nem is tudjuk sokat játszani, de a Miskolci Nemzeti Színház által szervezett SZEM fesztivál a mi előadásunkkal nyit.

– Teljesen elhagyták a Csokonai-mű hangulatát, a Karnyóné megszokott világát…
– Rajongok Kovács Adrián munkásságáért, de egyáltalán nem tudtam azonosulni az elkészült hanganyaggal, mivel távol áll tőlem ez a musicalhangzás, meg a Karnyónétól is. Pedig pont ettől válik az egész izgalmassá. Sokáig küzdöttünk egymással, de bebizonyítottuk, hogy ez a kopott, szürke, elfásult özvegyvilág meg tud mutatkozni ebben a stílusban is. Ezt ellenpontoztuk végül a darabban a klasszikus kabaréműfaj elemeiből építkezve és azzal az egyszerűséggel, ami nem jellemző a zenés darabokra. Egy egyszerű koncertnél különbet szerettünk volna létrehozni.

– Édesapja, Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója mennyire szól bele a színházi munkáiba?
– Mindig hagyta, hogy a saját utam járjam. Szerettem volna kikérni a véleményét, de soha nem osztotta meg velem. Mindig azt mondja, hogy hagyjam érni a dolgaim. Remélem, ez talán idővel megváltozik. De úgy tűnik, nagyon akarja, hogy a saját megérzéseimben bízzak. Lehet, ez így van rendjén. Most együtt dolgozunk a Nemzeti Színház Körhinta című előadásában. Négyévesen szerepeltem először a darabjában, persze most más a helyzet. Azt hittem, simán fog menni. Nem így lett: olyan zavarba jöttem az első próbákon, mintha megint négyéves lennék. Elfelejtettem ezt a helyzetet. Azóta már keményen megharcolunk egymással, de azt hiszem, ezek építkező, előrevivő csaták.

– Most egy újabb rendezés előtt áll, mivel Marton tanár úr jóváhagyásával az Athéni Timont rendezi meg az osztályának, méghozzá Hegedűs D. Géza főszereplésével.
– Én a kezdetektől fogva rendező szerettem volna lenni, de édesapám azt tanácsolta, inkább színészi pályára menjek. De azóta sem hagy nyugodni ez a dolog, és ezt a tanáraim is tudják. Marton tanár úr lényegében két évig csak vezetett minket, engedte, hogy a jeleneteinket mi magunk rendezzük meg, a vizsgaelőadások is a mi munkáink nyomán álltak össze. A Pesti Színházban műsorra tűzött Vízkereszt, vagy amit akartok is így született meg. Marton tanár úr megígérte, hogy ötödévben rendezhetek egy saját előadást. A Karnyóné csak egy véletlen, nem tartom rendezőnek magam, közösen hozunk létre mindent. Másodikban csináltam egy jelenetet Shakespeare Athéni Timonjából, ami nagyon jól sikerült. Most végre kibonthatom az egész történetet. Decemberben tartottunk már egy műhelybemutatót, de az igazi premier április 4-én lesz az Ódry Színpadon.

– Furcsa helyzet, amikor diák dirigálja a tanárát.
– Ez a tanáraim rugalmasságának köszönhető. Amikor Géza tanár úr megnézte másodikban azt a jelenetet, akkor súgva mondta nekem, hogy ez az egyik álomszerepe. Az anyag alkalmas arra, hogy megpróbáljunk egy generációs különbségről is beszélni. Ezek után egyértelmű volt, hogy őt kérem fel erre.

– Mi izgatja leginkább ebben a történetben?
– Próbáltunk olyan darabot találni, ami megfelelő ahhoz, hogy leginkább a mi mostani gondolatainkról, érzéseinkről szóljon. Azt tapasztalom, hogy a mai világban, főleg a mi generációknál a szó egyre jobban alárendelődik az effektusnak és a látványnak. Csupán a hatást keressük, reklámokat, s mindezeket őrületes tempóban fogyasztjuk. Nincs már szükség színházra! A világ változik körülöttünk. A mi feladatunk megtalálni magunkat ebben, és tenni érte. Megbeszéltük, hogy a darab egy kiindulópont, ahol beszélhetünk az emberről, a mai pénzvilágról és még sorolhatnám, mennyi igaz, örök problémáról. Azt hiszem, célunk az, hogy ne feleslegesen próbáljunk megszólalni, hanem hitelesen. Nagy segítségemre vannak színésztársaim, tanáraim és Vecsei Miklós osztálytársam, aki újrafordította a darabot.

– Most végez az egyetemen, hol kezdi az őszi évadot?
– Nehéz magam mögött hagyni azt a burkot, ami az egyetemen körülvett. Azt már eldöntöttem, hogy nem szerződöm el színházhoz. Huszonegy éves vagyok, elvégezhetnék egy másik egyetemet is. Érdekel a nagyvilág. Szeretnék visszatérni Beregszászra is. Nekem a legfontosabb talán a küldetésem, hogy amit a példaképem, nagymamám elkezdett – a betlehemezéstől a színházig – a magyar nyelv életben tartásáért, azt folytassam.

– Elég nehéz helyzet ifjabb Vidnyánszky Attila névvel a mai színházi helyzetben létezni. Le lehet pakolni ezt a terhet?
– Igazából nem tudom. Lelkiismeretesen, tisztességesen próbálom tenni a dolgom. A bátyám, Vidnyánszky Zoltán szintén színházban nőtt fel, de ő már kamaszkorában ódzkodott attól, hogy ezen a pályán boldoguljon. Elméleti matematikus lett. Én lettem pont Attilának keresztelve, aki színházzal akartam mindig is foglalkozni. Van ebben valami sorsszerűség.