„Magamnak kell megfelelnem”

A kritikákat jobban meghallja, a pozitív visszajelzésekkel pedig nem igazán tud mit kezdeni Tenki Réka, aki számára a legfontosabb, hogy elsőként a magával szemben állított elvárásoknak feleljen meg.

A színésznőt, aki rajong a filmezésért – mert ott az eredmény „kézzel foghatóvá válik” – többek közt éppen egy filmadaptációban, a Római vakációban láthatja a közönség.
A hatvan éve bemutatott filmklasszikus, a Római vakáció színpadi változatában Anna hercegnőt játszod. Milyen volt Audrey Hepburn legendás szerepébe bújni?
Audrey Hepburn nagy kedvencem, szinte minden filmjét láttam, viszont ódzkodtam attól, hogy olyat csináljak a színpadon, ami rá emlékezteti a nézőket. Attól függetlenül, hogy lenyűgöz a stílusa és az egész jelensége, nem akartam rá hasonlítani, az ő tehetsége, személyisége ugyanis utánozhatatlan. Meg kellett találnom azokat a rám jellemző gesztusokat, melyekkel a karakter hitelessé és a sajátommá válik.

A Szentendrei Teátrumban bemutatott darab – melyet jelenleg a Belvárosi Színházban tekintheti meg a közönség – azért is lehet különleges számodra, mert ha jól tudom, ez volt az első szabadtéri munkád…
Igen, és nagyon élveztem, hogy nem csupán fekete falakat látok magam körül, hanem magát a holdat, a fákat, sőt még a templom harangjainak búgása is beszűrődött néha a játéktérre. Ilyen külső zajok elképzelhetetlenek egy nagyszínpadi előadás során, itt viszont nagyon inspirálóan hatottak. Igyekeztem reagálni is rájuk, mert sokkal életszerűbbé vált így az egész játék. Nem kellett annyira megerőltetni a fantáziámat, hogy átlényegüljek a darabhoz; Róma egész könnyen ott termett Szentendre utcáin.

Amivel viszont nehezen azonosultál, az Mása szerepe volt a Nemzeti Színház Sirály című darabjában. Ezért nyilatkoztad, hogy nem vártad, éppen ezért az alakításért kapod meg a legjobb női mellékszereplőnek járó Színikritikusok Díját?
Tudod, az ember a maga lehetőségeihez képest próbál minél jobban megragadni, magáévá tenni egy-egy szerepet, de van, amikor azt érzi, hogy nehezebben sikerül megtalálni a közös nevezőt. Másánál valahogy hiányoztak a személyes alapok, így pedig sokkal nehezebb volt általa bármit is megfogalmazni a színpadon. Ennek ellenére jó volt csinálni, és úgy tűnik a belefektetett munka mások számára is észrevehetővé vált. Ha már mellékszerepekről beszélünk, akkor Lotte Lindenthal alakja a Mephistoban inkább volt olyan, amely közel állt hozzám, vele jobban tudtam azonosulni.

Minden rangos elismeréssel rengeteg elvárás is nehezedik az emberre. Ilyen esetekben te kinek akarsz megfelelni?
Nagyon magas elvárásaim vannak magammal szemben, így elsőként magamnak kell megfelelnem. Egy próbafolyamat elején kiderül számomra a feladat nagysága, annak nehézsége és az, hogy mit vár el tőlem ezzel kapcsolatban a rendező – azon vagyok, hogy ezt maximálisan teljesítsem. Még ha a darab nem is lesz annyira sikeres, vagy nem tartanak jónak benne, az számít, hogy tudjam, mindent beleadtam. Ha az ember bizonytalan, könnyen összezavarhatják a különböző vélemények, viszont, ha tisztában van azzal, mennyi munkát fektetett egy-egy feladatba, akkor nyugodt lelkiismerete lehet.

Jól sejtem, hogy elég kritikus vagy magaddal szemben?
Igen, állandóan az vagyok. Nem tudok igazán örülni a sikereknek sem, ilyenkor inkább azt keresem, mi az, ami nem működik, amin változtatnom kell. A kritikákat jobban meghallom, ha valami jó, azzal nem tudok mit kezdeni, azon ugyanis nincs változtatnivaló. Tudom, hogy ez egy nagyon rossz tulajdonság és tudom, hogy ha egy-egy darab sikeres – mint a Római vakáció –, vagy kijön egy remek film, esetleg becsúszik egy díj, akkor nem nagyképűség kicsit jól lenni és örülni ennek.

Ha már a filmet említetted, nemrég mutatták be az M1-en a Szabadság különjárat/Freedom Flight című kalandfilmet, mely igaz történeten alapul. Mit szerettél ebben a munkában? Mennyire vágysz filmszerepekre?
Nagyon szeretek forgatni, így rendkívül hálás voltam ezért a munkáért Fazakas Péternek, aki beválasztott a szerepre. Annak ellenére, hogy a forgatási idő rövid volt – kevesebb, mint két hét – nagyon élveztem, hogy egy remek csapattal és olyan színészekkel dolgozhattam együtt, mint Lengyel Tamás és Varju Kálmán. Szerintem egy izgalmas, értékelhető film született, olyan, amelyen az ember nem unatkozik egy pillanatig sem. Az által pedig, hogy igaz történetet mesél el, jobban meg is érinti a nézőket. A filmezésben azt szeretem, hogy eredménye van: az ember bármikor visszanézheti a munkáját és legközelebb tudni fogja, mire figyeljen oda. A színpadon ez nincs meg, ezért jók a Színikritikusok Díjához hasonló elismerések. Nekem szükségem van az effajta visszaigazolásokra, útmutatásokra, hogy tudjam jó irányba haladok-e. Furcsa hasonlat lesz, de ezért szeretek például kötni: van eredménye és mindig látom, mit rontottam el, vagy mit sikerült szépen megoldanom. A filmnél is így van, a Szabadság különjáratra pedig különösen büszke vagyok, örültem, hogy a tévében is láthatták a nézők.

Van már ilyen irányú új felkérés?
Most sajnos nincsen, de reménykedem benne, hogy nem kell sokat várni rá, hogy újra megcsörrenjen a telefon. Ha adott egy jó forgatókönyv, igényes tervek és profi csapat, akkor bármikor nagyon szívesen forgatok.
Filákovity Radojka
Forrás: kultura.hu