Meseelőadást mutatnak be a beregszászi színházban – Interjú Gyevi-Bíró Eszter rendezővel

„Nagyon fontos, hogy olyan ember foglalkozzon a gyermek- és ifjúsági színjátszással, aki nem felejtette el azt, hogy milyen volt gyereknek lenni.”

December 14-én, pénteken mutatja be a Tizenkét hónap című meseelőadást Beregszászban a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház társulata. Az előadásról Gyevi-Bíró Esztert, a darab rendezőjét kérdeztük.

– Mondhatjuk, hogy Beregszász a második otthonod?

– Igen, a második otthonom, volt egy lakásunk is itt. Családi okokból szintén nevezhetem a második otthonomnak, hiszen dédapám itt született. Ezt csak pár évvel ezelőtt tudtam meg. Nagyon meglepett, hogy beregszászi szász családból származom. Azt tudtam, hogy a felmenőim szászok vagy svábok, de azt nem, hogy idevalósiak voltak.

– Akkor ezt a felismerést a szakma hozta neked?

– Igen. Kellemes meglepetésként ért, amikor megláttam az iratokban, hogy dédapám a Szőlőhegy utcában született. Tudtam mihez kötni, mikor rájöttem, hogy én nemrég jártam ott. Apám halálával kapcsolatban egy hagyatéki elemzésnél derült ez ki. Teljesen megdöbbentem. Megindokolt sok mindent, hogy miért kötődöm én ide érzelmileg. Persze nemcsak érzelmileg, hiszen rengeteg munkám volt és van itt.

– Melyek ezek a munkák?

– A Don Quijotéval kezdtük ezelőtt tíz évvel. Társrendező voltam, sőt, társszerző is, mert itt írtuk vadul a szövegeket éjszakánként, miközben nappal próbáltunk. Vidovszky Gyuri (Vidovszky György, színházi rendező, drámapedagógus – a szerk.) volt a barátom és a harcostársam ebben az ügyben. Akkor ismertem meg a beregszászi színházat. Nagyon megtisztelő volt Vidnyánszky Attila felkérése 2007 végén. 2008 áprilisában-májusában zajlott az első próbaszakasz, aztán szeptemberben volt a bemutató, majd egy debreceni bemutató is novemberben a Vígben (Víg Kamaraszínház – a szerk.). Eléggé kortárs feldolgozása volt a témának, nem is biztos, hogy mindenki a szívébe zárta, de akkor mi sem tudtuk, hogyan is próbáljunk megfelelni a saját művészeti elképzeléseinknek és az itt élő tisztelt nézők ízlésének. Gondoltunk valamit, ők meg valami mást gondoltak Don Quijotéról. El is vittem innen Don Quijotét, mert a címszerepet alakító Ivaskovics Viktor aztán életem párja lett, azóta is együtt vagyunk.

– Aztán jött a Tekéntetes Úr, az Úz-völgyi, erdélyi népmese feldolgozása…

– Ha lehet így nevezni – bár magamat nem nevezném – speciálisan gyermek- és ifjúsági színházi rendezőnek, mindenesetre nagyon szeretek ezzel foglalkozni. Csináltam már felnőtteknek is előadást, ám számomra sokkal nagyobb kihívás, amikor gyerekeknek vagy fiataloknak kell előadást színpadra vinni, mindez megmozgatja a pedagógus-énemet. Nagyon fontos a rendezés már a tervezési időszakban, mert az ember végig tudja, hogy kinek, mit és miért akar csinálni. Persze, a nagy rendezőknél is így van, félreértés ne essék, csak itt egy picit talán nagyobb a felelősség. Nagyon szeretem látni a gyerekeket a Kolibri Színházban, ahol dolgozom, rendszeresen nézek úgy előadást, hogy nem is az előadást nézem, hanem a gyerekek reakcióit. Mindig bele-belekukkantok egy éppen folyó előadásba, hogy lássam, a gyerek jól érzi-e magát. Nekem ez tényleg fontos szempont, már csak azért is, mert van egy gyermekem. Visszatérve a Tekéntetes Úrra: az nagyobbaknak szólt, de még gyerekecskéknek.

– Aztán jött Az ördög három arany hajszála, majd az Igazán című előadás…

– Az Igazán speciális felkérés volt tematikus előadás megrendezésére századelős magyar költők-írók válogatásából. Az felnőtteknek szólt, ennek ellenére elvittük a Kolibri Színházba is, mert az ifjúság számára is játszható, hiszen a magyarországi kötelező irodalom jó részét belevettük. Az volt a negyedik előadásunk Beregszászban, a mostani, a Tizenkét hónap az ötödik.

– Hogy jött a Tizenkét hónap témaként?

– Nagyon fontos, hogy olyan ember foglalkozzon a gyermek- és ifjúsági színjátszással, aki nem felejtette el azt, hogy milyen volt gyereknek lenni. Nemrég épp azon gondolkoztam, hogy én 6-7 éves koromban – amennyi idős most a kisfiam – ugyanaz az ember voltam, aki most vagyok, ugyanezekkel a gondolatokkal, csak még nem volt annyi tudásom a háttérben, hogy azt megindokolva a nézők vagy a velem beszélgetők azt gondolják, hogy „húha, a Gyevinek igaza van”, s nem tudtam még szofisztikáltan kifejezni magam. De az egyéniségem és a személyiségem ugyanez volt. Iszonyú erős felismerés volt ez bennem, ami úgy kapcsolódik ide, hogy nekem markáns gyermekkori meseélményem volt a Tizenkét hónap. Az orosz film csoda volt, azt is láttam gyerekként, de nyilván a magyar előadás élt bennem erősebben. Karácsony környékén többször is vetítette az akkori magyar tévé. A színésznek van szerepálma, a rendezőnek van rendezési álma. A Tizenkét hónap nekem ezek közé tartozott. Így mondtam Kacsur András igazgató úrnak, hogy két ötletem van, az egyik a Tizenkét hónap, a másik a Palacsintás király. A Palacsintás király Magyarországon nagyon népszerű, a Tizenkét hónap viszont szláv mese…

– Ezen a vidéken épp ezért talán jobban is ismerik, van áthallás…

– Egyrészt. Másrészt meg szívhez szóló történet, melyet én nem szeretnék „nyálasan” feldolgozni. Nagyon tiszta, egyszerű történet, amely a szívről és a lélekről szól. Nem rendelkezik hatalmas drámai bonyodalommal és kulminációval: van egy szegény sorsú kislány, aki hányattatott sorsa ellenére tündöklő személyiséggel rendelkezik, és – ami ritkán fordul elő, mert ezek a gyerekek a valóságot tekintve minimum szociopatává válnak – ez a kislány tündéri 12 éves lánykává serdül anya és apa nélkül, de szörnyű, gonosz mostohával. Aztán egy lehetetlen vállalkozásnak lesz szegény az elszenvedője. A tizenkét hónap megjelenésével egyszer csak hatalmas szerencse éri őt: befogadják a hónapok. Nem lesz belőle a 13. hónap – meg a 13. havi fizetés sem lesz belőle –, hanem a barátaivá válnak ezek az elvont személyek, megszemélyesítjük őket. A végén a jó elnyeri a jutalmát, a rossz pedig a büntetését. De nem az eredeti történetben lévő büntetést róttam rá a rosszra. Hogy ki mit csinál, és hogyan alakul a sorsuk, az legyen meglepetés!

– Hogyan alakult a szereposztás?

– Különleges a helyzet, mert még címszereplőnk sincs. A valódi főszerepet, vagyis ennek a kislánynak a karakterét egy beregszászi segédszínész, Kacsanovszki Beatrix játssza. Mint pedagógusnak, nekem célom volt az, hogy a hat segédszínésznek is adjak lehetőséget, hogy ne csak a népség-katonaság statisztéria részét képezzék, hanem kapjanak mondatokat, helyzeteket, amelyeket meg kell élniük. Célom volt az is, hogy dolgozzanak együtt a meglévő társulattal, hogy találkozzam a „régiekkel”, akiket nagyon szeretek. Pontosan tudom, milyen módon lehet őket megszólítani mint színészt, ahogyan azt is, hogy mit tudnak majd, és mit szeretnének szívesen eljátszani.

– Vannak-e alkotótársaid?

– Eck Attila a dramaturg, de a végleges szövegkönyvet a színészekre írtuk. Hallottam magamban, ahogy Melinda (Orosz Melinda, a beregszászi színtársulat színésznője – a szerk.) beszél, hallottam, ahogy Magdi (Vass Magdolna, a beregszászi magyar színtársulat színésznője – a szerk.) fogja a mondatokat mondani, mégis van, amikor meglepetést okoznak. Ez a jó a rendezésben, hogy valami olyat csinálnak, amit eddig nem láttam tőlük. A legtöbben masszívan hozzák azt a magas színvonalat, amit az ember elvár a beregszászi színháztól. Nagyon sok segítőm van: Sin Edina igen fontos támaszom az egész időszak alatt, ahogy a jelmezt kezelő és megvalósító Kopinec Gyuri is nagyon sokat segít nekem. A színészek is számos jó ötletet adnak. Alapvetően a látvány, a díszlet és a zene az én reszortom, énmagam is szeretek zenét szerezni. Rengeteget segít Kacsur András, aki vállalta, hogy igazgatói székéből felállva időnként átül a zenész székébe, és alázatosan szolgálja azt, amit a rendező kér tőle.

– Megütötte a fülemet, hogy egyedül szereztél zenét az előadáshoz…

– Zeneiskolás voltam, Szőnyi Erzsébet kórusában énekeltem, de jó pár éve már nem ezzel foglalkozom, azonban a zene mint központi elem, megmaradt az életemben, a műveimben, a rendezéseimben. Megpróbálok nagyon erősen koncentrálni a zenére, a mozgásra – mert mozgástanár is vagyok – és a táncra. Tulajdonképpen az első pillanattól kezdve hallom azt a zenét, amit egy előadáshoz keresek, és azt vagy megkomponálja egy szerző, akivel van szerencsém és pénzem, hogy együtt dolgozzam, vagy magam próbálok csiholni dallamokat (és azok, remélem, hasonlítanak ahhoz, amit megálmodtam), vagy keresek hozzá zenét. Pontosan tudom, hogy milyen hangulatú zenével szeretnék dolgozni. Ma már nagy a kínálat és az elérhetőség, hogy ezeket meg is találjam.

– A Tizenkét hónap esetében emlékszel a zenei ihletés pillanatára?

– Igen, vicces történet. Éppen egy hatalmas budapesti közlekedési dugóban tettem le a kocsimat, mert úgy gondoltam, hogy sose fogok A-ból B-be eljutni. Felültem a villamosra, és ott valami zakatolásnál egyszerre csak beugrott egy dallam. Azonnal elővettem a mobiltelefonomat, amelyben azóta is megvannak az első dallamok. Aztán a bátyámmal együtt megpróbáltuk rendbe rakni zeneileg, majd Kacsur András és Gál Natália beregszászi színészekkel dolgoztunk rajta. Úgyhogy szerencsés vagyok: mindig vannak partnereim, akik lekottázzák, amit szeretnék.

– Drámapedagógiával is foglalkozol. Mennyire fontos ez a mai világban, főleg a gyerekek körében? Kárpátalján még vagy már nem igazán ismert, esetleg elterjedt, de vannak törekvések…

– Nem Kárpátalja az egyetlen szűz jég, amit meg kell törni. Például Marosvásárhelyen is most tapasztalhatók ilyen kezdeményezések, ők is csak tanulják ezt. Viszont állíthatom, hogy bár húsz éve csinálom, még mindig azt érzem, hogy nem tudok mindent. Nagyon fontos, hogy legyen jól felépített struktúra, s az alapokat együtt – ha nem velem, mással – lerakva átadhassuk a kárpátaljai gyerekeknek, mert – nem akarok ezzel a közhellyel élni, de muszáj kimondanom – hogy nyelvében él a nemzet. Ha nem nyújtunk nekik a saját nyelvükön olyan előadásokat, amelyek az ő korosztályuk problémáját dolgozzák fel, akkor nem tudom, hogy milyen alapon várjuk el azt például, hogy felnőttként színházba járjanak.

– Különbözik a kárpátaljai gyerekközönség az anyaországitól?

– Úgy is mondhatnám, hogy ártatlanabbak. Aztán tinédzserkorban már nem; behozzák a „lemaradást”, nem kell őket félteni, főleg akkor, amikor átkerülnek Budapestre – fantasztikus eredményeket érnek el. Morálisabban viszont erősebb, a gerincét, az erkölcsiségét tekintve tisztább a csapat, és talán ezért is szeretek itt lenni, mert máshonnan kell elkezdeni a beszélgetést a gyerekekkel, mint Budapesten.

 

– A Tizenkét hónap melyik korosztálynak szól majd?

– Ez az előadás az óvodai nagycsoporttól egészen az iskolai negyedik évfolyamosokig szól. Bár jelen esetben akár az ötödik évfolyamot is be lehet hozni, mert azt vettem észre, hogy itt még ők is vevők a mesére.

– Mikorra várható a bemutató?

– A premier december 14-én lesz, sok szeretettel várunk mindenkit. Remélem, hogy minél hamarabb és minél több kárpátaljai gyerekhez eljut az előadás. Alig várom, hogy visszajöjjek, és lássam a gyermekarcokat.

Sin Edina/Szabó Kata

Kárpátalja.ma