Mesternek mestere – Visszaemlékezés Horváth Annára

Finta Éva költőnő Beregszászban született. Ma már Magyarországon él, de verseiben jelen van Kárpátalja, s azok a gyökerek, melyek örökre szülőföldjéhez kötik. Fiatalon lépett fel a költészet színpadára. Személyiségének és egyediségének alakulásában nagy hatása volt a város két jeles szülöttének, Drávai Gizella magyartanár és Horváth Anna szobrász gondozó és nevelő munkájának. Utóbbiról vall most…

Horváth Annát én Drávai Gizella tanárnő által ismertem meg általános ötödik osztályos koromban, azaz 12 évesen. A Beregszászi 6. Számú Nyolcosztályos Iskola (akkor ez volt a neve) növendékeként ötödikben Gizi néni lett a magyartanárom. A beregszásziak még emlékeznek, mit jelentett a Gizi néni „pulyájának” lenni. Mivel édesapám gyermekkora óta ismerte őt, és a nagybátyámat tanította is, így én már „megörököltem” ezt a kapcsolatot. Gizi néni biztatott, hogy látogassam meg otthonában. Ezt követően gyakran köszöntem be hozzá, ahol mindig találtam felnőtteket vagy fiatalokat. Egyszer könyvtárból hazafelé menet kopogtattam be hozzá, Horváth Anna is ott volt. Frissen kölcsönöztem a felnőttek városi könyvtárából egy Váci-kötetet, a Szegények hatalmát, egy egyiptomi kultúrtörténeti albumot és valami harmadikat még, melyből csak a csalódás ízére emlékszem. Svéd Piroskának köszönhettem kincseimet, aki nagyon jól tudta, hogy nem vagyok 16 éves, csak már minden gyermekkönyvtárat „kivégeztem”, bekönyörögtem hát magamat a felnőttek közé. Ez volt az első kölcsönzésem itt. Piroska, akit akkor még nem ismertem, próbát tett velem, mennyire leszek megbízható olvasója. Nos, ez volt a „bevágódás” nagy pillanata, amikor meglátták a kezemben a szerzeményeimet. Gizi néni, aki Váci Mihállyal és feleségével, Juhász Mária irodalomtörténésszel barátságot ápolt, diadalmasan csapta össze a kezét, hogy milyen diákja van neki, aki ismeri Vácit, és olvassa is. Dehogy ismertem én a költőt! Ott, a könyvtárban ébredtem rá, hogy a költészet nem valami halott dolog, hogy élnek poéták az én életidőmben is, s lám, az egyik ilyen címmel ír verseskötetet! Van hatalma a szegényeknek! Mindennek információértéke volt számomra, és mindent újnak, felfedezésre érdemesnek találtam.
Így kezdődött hát az én ismeretségem Horváth Annával. Mint legkisebb a társaságban, sokáig csak kíváncsi hallgatóságként kuporogtam a nagyok között, de nem hagytak némaságban. Beszéltettek, és kivált’ Horváth Anna, aki meglehetősen érdeklődő és provokatív személyiség volt.
Osztálytermünket Horváth Anna a nyári szünetben falfestéssel díszítette, a Cantata profana szövegét illusztrálva. Mérhetetlen büszkeség járt át bennünket osztálytársaimmal, hogy a mi termünkben ilyen különlegesség található. Irodalomórán is gyakran volt szerencsénk olvasmányainkat Horváth Anna illusztrációival gazdagítani. Beregszász e két jeles személyiségének barátságából mindenki profitált valamilyen módon, hiszen, bár meglehetősen eltérő mentalitást és vérmérsékletet képviseltek, kapcsolatukat a közösség és a művelődés szolgálatába állították.
Ez a két különleges ember, Horváth Anna és Drávai Gizella azonban nemcsak barátkozott: bizonyos értelemben versenyzett is egymással, ami nem mindig befolyásolta pozitívan kapcsolatukat, és olykor meg is osztotta a baráti kört. Utólag mégis nagyon érthető és elfogadható a versengésük. Mindketten könyörtelenül maximalisták voltak, csak az értéket tisztelték, és mindketten teljes megadással szolgálták a minőséget kultúrában, emberben. Azt is el kell mondanom róluk, hogy mindketten a végsőkig becsületes emberek voltak. Én e két jeles asszony mellett nőttem fel, akik gyakran még értem is versenyeztek: kinek van nagyobb befolyása rám? Kit tisztel, szeret jobban a „gyerek”, kitől tanul többet és jobbat? Ez meglehetősen szokatlanul cseng ma és ennyi idő után, de ebben szeretet és bizonyos értelemben rajongás volt, mert gyermektelenek voltak, és nem alapítottak családot. Beregszász volt a családjuk, és a mások gyermekeit szerették.
Én sosem akartam és nem is tudtam választani sem a szimpátiájuk, sem a befolyásuk közül. Nem voltak „behelyettesíthető értékek”. Oly mértékben színes személyiség volt mindkét tanítóm, hogy inkább vállaltam a konfliktust. Ebből otthonra is jutott, mert egyre többet voltam Gizi néninél, s a szüleimben is bizonyos értelemben megjelent a „tulajdonjog” kérdése, bár utólag is nagy hálával köszönöm, hogy olyan mértéktartó tapintattal adták tudtomra. Bizony, tanítvány vagyok, és ebben a szerepemben nagyon sok testvért mondhatok magaménak. Nem nyilatkozhatom más helyett, de én azokat az egyetemista nagylányokat és nagyfiúkat, akiket Gizi néninél ismertem meg, még ma is valamilyen módon a testvéreimnek érzem. Mint ahogy azokat is, akik később kerültek be ebbe a körbe, és egy fiatalabb generációt képviseltek. Persze, nem tudom, ez mennyire kölcsönös az ő részükről.
Az elmondottakból kitűnik, hogy évekig élvezhettem mindkét kiváló személyiség munkálkodását szellemem és jellemem tartományaiban. Talán még abból is kivillan valamicske, hogy ez sem könnyű, sem egyszerű nem volt. „Nyűgösek” voltak az én elbűvölő mestereim. Értékes barátságukért tudást, fejlődést, teljesítményt vártak. Nem dicsértek, de elfogadtak, egyenrangú embertársukként tiszteltek. Ez is különösen hangzik napjaink kevésbé demokratikus szokásai, emberi és generációk közötti kapcsolatai közepette.
Kapcsolatom Horváth Annával új tartalmat kapott férjhezmenetelem és fiam születését követően. Elsőszülött gyermekemnek Anna lett a keresztanyja, a keresztapa pedig túlzott óvatosságunk miatt, maga a keresztelő pap, öreg barátunk, a tudós Bendász István, Pista bácsi, ahogyan egymás közt szólítottuk. A fiam teljesen elvarázsolta a gyermektelen Annuskát, évekig volt szobrainak ihletője. A majdani felnőtt Istvánt is megformálta sok-sok alakban. Egyébként családunk minden tagjáról készültek rajzok, szobrok, domborművek.
Amikor 1990-ben Magyarországra települt a családunk, ezt a rajongást a gyermek iránt úgy próbáltam orvosolni, hogy sokáig havonta hazajártunk, és Annánál szálltunk meg. Mikor az állandó utazgatás részünkről akadályokba ütközött, ő jött hozzánk egy-két hónapra, amíg el nem unta magát, akkor többnyire Kádas Kati barátnőnk vitte haza. Kenézlőn még szobrászkodni is tudott, mert a településen él egy keramikus mester, aki nagyon szívesen égette ki a saját munkái között Anna szobrait is.
A ’90-es években több megrendelést is kapott a ferences szerzetesektől. Szécsénybe is meghívták, ahol bennünket is hajlandóak voltak befogadni az atyák. Ezekben az években még eléggé mobilis és teherbíró volt, ennek köszönhetően több szobrot is elkészített a szécsényi kolostor kertjében és termeiben.

Tizenkét éves voltam, amikor megismertem Horváth Annát. Gyakran megesett, hogy egyszerre indultunk haza Gizi nénitől. Anna imádott sétálni. „Nem kísérsz el?” – ezt ilyenkor rendszeresen megkérdezte. Persze, hogy mentem utána. Ő pedig kérdezett. Eleinte tesztkérdéseket kaptam. Sokáig azt játszotta velem: mondjam meg, most mi van a fejemben, mire gondolok. Nem tudtam rá válaszolni. Ekkor értem tetten, hogy mennyi minden kavarog tagolatlanul és rendezetlenül az ember fejében. Hogyan mondjam ezt el egy másik embernek, egy felnőttnek? Aztán már készültem az ilyen beszélgetésekre, és egyre inkább sikerült megállítani a mesebeli kacsalábon forgó palotát. Nem tudom, mennyire ismeretes, de ez a tündérmesékben szereplő palota az emberi elme működésének a szimbóluma, melyet egy varázsvesszővel vagy valamilyen egyéb mágikus tárggyal kell megkoccintani, hogy forgását abbahagyja, és mi beléphessünk. Anna volt az én varázspálcám, aki meg tudta állítani a gondolatok forgó palotáját, és én elkezdtem beszélni. Az nagy varázslat, ha a felnőttet érdekli a gyermek világa, hogy mi van ott belül.
A következő játékunk már kulturális jellegű volt. A komolyzene kora gyermekkoromtól magával ragadott, tehát Mozart, Beethoven, Bach és a többi kiválóság nem volt előttem ismeretlen. Paganininek és Beethovennek ekkoriban voltam nagy rajongója. Színekkel kellett meghatároznom őket és zenéjüket. „Milyen szín nekem Mozart?” – kérdezte. „Kék” – mondtam, és Anna csodálkozott, miért ilyen. Neki nyilván más színnel asszociált.
Amikor én tizenkét éves voltam, Anna negyvenkettő. Idősebb, mint a szüleim. Így érkeztünk el valamilyen őszi délutáni órában a Gyár utcáig, ahol én visszafordultam, hogy hazamenjek.
Azt hiszem, nem volt ez valamilyen kivételes dolog, ahogy Horváth Anna velem foglalkozott. Fiúk, lányok jártak hozzá rajzolni, és ő mindenkit megfigyelt, tanulmányozott. Mérhetetlenül kíváncsi, szomjasan tudni vágyó ember volt. Szerintem a gyerekektől is tanult, és mindig tanított, nevelt. Vele született pedagógiai érzéke volt, bár olykor meglehetősen élesen bánt ezzel a készségével. Általában nem volt türelme a középszerű dolgokhoz és az őszintétlen emberekhez, jelenségekhez. Az idejére kényes volt, azt nem szerette, ha valaki kéretlenül rabolja. Jogosan hangoztatta, hogy időt senki sem tud adni neki, tehát ne vegyék el haszontalanságokra.

Én nem jártam Horváth Annához rajzolni, pedig sokat és jól rajzoltam, mi több, agyagozni is megpróbáltam már nyolcadikos általános koromban. Anna rendszerint megnézte a munkámat, és inkább kérdezett, hogy miért így vagy úgy ábrázoltam valamit. Egyszer egy délutáni felhős eget festettem meg az udvarunkkal. Nagyon bizarr égi jelenség volt az, nem tudott vele mit kezdeni. Én ragaszkodtam a valósághoz, de érzékeltem, Anna másként látja a dolgokat, és valami ellenvetése van legbelül.
Azért tanított is. Kamaszként rengeteg templom és várkastély alaprajzát tanultam meg tőle „leolvasni”. Órákig lapozgattunk képzőművészeti albumokat is, miközben mondta a kommentárjait. Agyaggal bánni, a kerámia technológiai alkalmazását, mázak használatát is megismertette velem. Öt évig dolgoztam a keze alatt kirakatrendezőként. Ez alatt az idő alatt sok hasznos gyakorlati tudásra tettem szert, és festeni is ekkoriban kezdtem komolyabban. Végül is megtanultam ábrázolni. Le tudtam rajzolni családtagjaimat, megfestettem a férjemet, a saját portrémat, csendéletet, tájat is festettem. Mindezt múlt időben mondom, mert felhagytam ezzel a szenvedélyemmel. Az írás és a család elhódított, és túlságosan időigényes volt a festés, de a kézművességem megmaradt. Születésnapra, évfordulóra olyan vers volt az ajándék, melyet magam készítette füzetecskébe vagy levelezőlapra tussal írtam.

Horváth Anna munkásságáról leginkább azt érdemes tudni, hogy bebizonyította, amit annyiszor hangoztatott: itthon, az akkori magyar kultúra által elfelejtett kis vidéki városban is lehet az ember művelt, tudós a maga választotta területen, képességeit korlátlanul fejlesztheti és kiélheti, megismerheti a világot egy fotelből, ha kellő könyvtárral veszi magát körül. Beregszászból is lehet az ember sztárolt, híres személyiség. A ’90-es években róla készült dokumentumfilm a volt Szovjetunió minden zegzugát bejárta, emberek százai írtak levelet, küldtek üzenetet Horváth Annának, mert megérintette őket egy kisváros óriássá fejlődött személyisége, ebben varázslatot és csodát láttak. Azt hiszem, Anna ekkor kapta meg annak bizonyítékát, hogy nem volt eltékozolt az itthon leélt életidő.

Horváth Anna érettségi után felvételizett Budapesten a képzőművészeti akadémiára, ahova felvételt is nyert. Ám időközben kiderült, hogy Kárpátalját végleges határ zárja el Magyarországtól. Egyetlen gyermeke volt szüleinek. Édesanyja árván nőtt fel, ők hárman voltak a család. Anna a szülőket választotta. Ez is oka lehet, hogy a művészi pályáról lemondott, és későn, harminchat évesen vágott bele többek között Drávai Gizella ösztönzésére. Számtalan rajzfüzete bizonyítja azonban, hogy mindig rajzolt, járt a keze, csak nem volt terve, jövőképe tehetségével kapcsolatban. A sokféle szakmai tudás, amit a téglagyári kályhacsempék tervezése során vagy Jacsin mester épületszobrász mellett megszerzett, a nagyon jelentős anyagismerete már a kezdetekkor sikeressé tették. Szvida László fafaragó szobrász vette elsőként pártfogásába a művészvilágban, és ezt követően nagyon nagy erőbedobással dolgozott. Első önálló kiállítása a hivatásos művészek sorába emelte. Ezt a státuszát mint Ukrajna és a Szovjetunió Képzőművészeti Szövetségének tagja, pályája végén fejelte meg a Magyar Művészeti Akadémia azzal, hogy posztumusz tagjává fogadta.

Horváth Anna mindig is írt. Igazi önkifejező ember volt, aki minden lehetséges műfajban egyedi módon tudott megnyilatkozni. Így volt ez az írással is. Amikor megismertem, már megjelent egy kis könyve Megtört a csend (1965) címmel. Ez az írása valójában megrendelésre készült, de Anna egész életében szerette a kihívásokat. Könyvet vártak tőle arról, hogyan éled újjá a kultúra Kárpátalján a szovjet érában, és ő megírta azt, amit erről el tudott mondani. Sosem volt túlbuzgó, de nem csinált belőle lelkiismereti kérdést, ha az adott társadalmi berendezkedés nyelvén kellett eredményeinkről beszámolni. Fontosabbnak vélte azt, hogy benne legyünk a mozgásban, hogy halljanak rólunk, jelen legyünk a kultúrában. Ez volt az egyetlen lehetséges módja annak, hogy a kárpátaljai magyarok létüket bizonyítsák.
Az én íráskészségemnek semmi köze nem volt Horváth Annához. Drávai Gizella tanítványaként én voltam az osztály egyik legjobb dolgozatírója, ami kamaszkorom idején naplójegyzetekkel egészült ki. Punykó Marikától kaptam az egyik születésnapomra egy piros színű noteszt, belső lapján két mottóval. Marika bizonyos értelemben üzent nekem ezzel a kis jegyzetfüzettel. Naplófeljegyzéseim váratlanul találtak rá a versformára. Észrevettem, hogy a rendezett versalakzat gondolataimat is összefogja. Minden könnyebben kimondhatóvá lett, de nem gondoltam rá, hogy én most verset írok, s hogy költő is lehet belőlem, arra végképp nem. Tizenhét évesen írtam először címmel ellátott, versformájú bejegyzéseket, melyek kultúrtörténeti feljegyzéseknek tekinthetők leginkább. Egy-két év elteltével mutattam meg először írásaimat Drávai Gizi néninek, aki ezt követően javasolta, kérdezzük meg Kecskés Béla véleményét, hiszen ő a költő.
Bár az indulásomnál nem volt jelen Horváth Anna, annál nagyobb szerepet töltött be költői fejlődésemben a későbbiekben. Már megjelent első kötetem, sok mindent tudtam stilisztikából, de nagyon keveset a versformákról, és nem volt kihez fordulnom. Anna ekkor javasolta, hogy ezen ne rágódjak, és ne nyafogjak, hanem nézzem meg, hogyan csináltak verset a nagyok. Érdekes, ez magamtól nem jutott eszembe. Talán, mert sohasem utánoztam senkit semmiben.
A későbbiekben is összetartott bennünket ez a műfaj. Anna rendszeresen illusztrálta írásaimat nemcsak grafikusan, de kerámia szobrain, tárgyain is. Párkák című darabom nagyon sokáig volt ihletője műveinek.

A nyolcadik osztály befejezése után nagyon szerettem volna képzőművészetet tanulni, de ezt Ungváron valósíthattam volna meg a képzőművészeti szakiskolában. Apám különösen szigorú ember volt, kiskorú lányát nem engedte volna távolabbi városba, és anyagilag sem álltunk olyan jól, hogy finanszírozta volna a család az én ungvári életemet. A nyári vakációban mindent átgondoltam, nem voltam elkeseredve, de agyagozni kezdtem. Ekkor készítettem egy-két szobrot, melyeket kiégetni nem volt tanácsos. Nem ismertem az agyag tulajdonságait, technológiailag nem lett volna biztonságos őket kemencébe rakni, mert járatlanságom miatt biztosan maradt bennük légbuborék, ami az égetésnél robbanáshoz vezet. Senki nem vállalt velem ilyen kockázatot.
Nekem a Horváth Anna műtermét sokáig a Gyár utca 12-beli utcai szoba jelentette. A háznak nagyon kedves hangulata és bája volt. Az Anna szobája igazi műteremhangulatot árasztott, mivel minden egyéb, korábban tapasztalt enteriőrtől különbözött. Először láttam speciális, helyi világítást, mely az ablak fölötti domborított fém párkány mögött volt elrejtve. Praktikus asztalfelületei is megleptek, melyeket munka végeztével le lehetett engedni az ablak alá. Az ágya, amit ládának titulált, egy hosszú, az egész fal mentén, a kályháig húzódó felnyitható tetejű szerkezet volt, a rajta lévő szivacsot csergével takarta le, alatta papírgyűjteményét és szerszámait tárolta. Minden nagyon praktikus és gazdaságos volt, és persze a falakat könyvespolc és szobrok borították.
Mikor a ’70-es években beköltözött édesanyjával a várostól kapott műteremlakásba, egy új életforma kezdődött el számára is. A lakás komfortossága felmentette egy sereg kötelezettség alól, nem volt gondja a fűtésre, a vízre, minden közeli és könnyen elérhető lett. Az ötvenes éveiben járó művész még nagyon aktívan tevékenykedett, de itt már nem kellett tekintettel lennie a szülőkre. Édesapja ekkor már nem élt, Mariska néni pedig nagyon élvezte a könnyebb életet. Annát még hatvan évesen is kiszolgálta. Ez engem meg is lepett, de az ő életük nagyon nagy természetességgel zajlott. Anna szobrászkodott, rajzolt és dolgozott, édesanyja pedig ellátta a kettejük háztartását. Nem igazán okoztak gondot egymásnak.
A Gyár utcában nem volt akkora forgalom, mint itt, a műteremlakásban. A három szoba tágassága idevonzotta a környékbeli fiatalokat. Anna átvette a Gizi néni életvitelét. Meglehet, ezt nem tudatosan tette, de valójában spontán bekövetkezett az a szituáció, hogy Annához mindig lehetett menni, ha otthon volt. Illett bejelentkezni, mert többnyire dolgozott valamin, de fél óra alatt befejezte vagy lezárta félbehagyott munkáját, és örömmel tárta ki ajtaját a vendégnek. A környék összes gyereke itt kötött ki egy idő után, a csellengők is, akik egyébként különösebb szülői figyelem és fegyelem nélkül kallódtak az utcán.

Annával én minden komoly gondolatomat és minden teljesítményemet megosztottam. Vele tudtam örülni, ha volt miért örülnöm pályám során. Nagyon tisztelte a szó hatalmát, nagyon bízott a vers erejében. Nélkülözhetetlen művésztársammá lett egy idő után. Ez sok-sok vitával és nézetegyeztetéssel is járt. Mi mindig tanultunk egymástól. Nála tapasztaltam először azt, hogy az ember mindenkitől és mindig tanulhat, a gyermekektől is. Nem volt tekintélytisztelő, de ez belőlem is hiányzott. Apám temetése után, januári fagyban, alkonyi órában Annához mentem be eljegesedve. Sosem fogyasztottam alkoholt, ő sem igen. Akkor leültetett a konyhában, vodkával kínált, és hagyta, hogy sírjak és beszéljek. Az a legszebb, ha nem kell magunkat elrejtenünk embertársunk elől.
Pillanatfelvételek élnek bennem. Első látogatásunk nála áttelepülésünket követően. Elég későre járt, mire több órás utazást követően megérkeztünk. Tél volt és hideg. A gyerekek már elaludtak az autóban, úgy vittük fel őket az első emeletre ölben. Csengetésünkre Anna kilesett, aztán sarkig tárta az ajtót, és csak állt előttünk imádságosan összetett kézzel, a szeme könnyes volt. Azt hiszem, a gyerekek nagyon boldoggá tudták tenni.

Kárpátalja.ma