„Mindenre emlékszem. Én ezt kaptam a Jóistentől” – mondja a 89 esztendős, nagydobronyi Benedek Irén néni. Az idős asszony emlékezőtehetsége bámulatra méltó: kisgyermekkorától kezdve minden jelentős családi és közösségi esemény, rengeteg anekdota és népdal, iskolában tanult vers, templomi ének és bibliai igeszakasz rögzült és őrződött meg a memóriájában. Ahogy összeszedetten, ízes nagydobronyi nyelvjárásban mesél, tisztán kirajzolódnak a történetek részletei, a szó szerint idézett párbeszédek, mondatok szinte életre keltik az elbeszélést. Van miről mesélnie, hiszen kislányként átélte a második világháború borzalmait, szemtanúja volt a zsidó lakosság, majd a magyar férfiak elhurcolásának. Akaratán kívül lett hol egyik, hol másik ország állampolgára, majd megélte a szovjet rendszer kialakulását és bukását. Mire véget ért a zűrzavaros huszadik század, felnevelt négy gyereket, sok évnyi kolhozmunka után nyugdíjba vonult, s ma már csendes és derűs az élete: segít a lányának a ház körül, változatlanul rengeteget olvas, élénk figyelemmel kíséri a szűkebb környezete és a világ eseményeit, legfőképp pedig élvezi az unokái, dédunokái szeretetét.
Irén néni emlékei sokfélék, szerteágazóak, de a gyakori felidézés és újramondás során kikristályosodtak a történetek. A legkorábbi, legnagyobb trauma a második világégés volt számára. A család a Nagytemetőben ásott bunkerben rejtőzött el a vészterhes időkben. Mégis találkoztak menekülő magyar katonával és a falut elözönlő oroszokkal (ráadásul egyszerre), s Irén néni emlékszik a bombázó repülőkből szórt röpcédulák szövegére, meg azokra a ledobott tollakra és játékbabákra, amikbe robbanószerkezetet rejtettek. S arra is van magyarázata, hogy Kis- és Nagydobrony miért kerülte el a végzetes bombázást, ami Csapot porig rombolta.
Irén néni szívesen idézi fel a múltat, kedvtelve mesél. Előfordul azonban, hogy nehezére esik az emlékezés. A legfájdalmasabb emlékek egyike a nagydobronyi zsidó családok összegyűjtése, elhurcolása. Mikor erről beszél, el-elcsuklik a hangja. Iskolatársait, barátnőit veszítette el örökre, hiszen a deportáltak többsége a lágerekben lelte halálát.
Élénken él az emlékezetében a magyar férfiak elhurcolása is. Sokan csak néhány héttel korábban tértek vissza a háborúból, és gyanútlanul indultak a pár napos munkára. Rengetegen odavesztek vagy betegen, nyomorékká válva tértek haza. Később a fiatalabb legényeket vitték el kényszermunkára, Irén néni jövendőbelije is köztük volt. Megszökött, így élte túl.
S miközben jöttek-mentek a különböző egyenruhát viselők, és ide-odatolódtak az államhatárok, élni kellett, dolgozni, gyereket nevelni. A nagydobronyiak megélhetését mindig is a föld biztosította. A falu ma elsősorban a fűszerpaprikájáról híres, de ez nem volt mindig így. Az első magokat Magyarországról hozta a környék egyetlen vasutasa, Irén néni férje. Az ő veteményesének gazdag termését irigyelték meg a szomszédok, ismerősök, így terjedt el a paprika, mely mára szinte a falu védjegyének számít.
Az idős asszony arca felderül, ha szülőfaluja múltjának érdekességeiről mesél: a szépséges dobronyi viseletről, a helyiek házasodási szokásairól, a más falubeliekhez fűződő, csipkelődő viszonyulásról, és arról, hogy járt itt Kodály Zoltán és talán Ady Endre is. S a falu határain túlról is hazaszivárogtak a színes anekdoták, amik bizonyítják a feltevést, hogy minden fontos eseménynél jelen van legalább egy dobronyi: a végzetes útjára induló Titanicot búcsúztató tömegben például ott volt Dezső báttya, aki épp hazafelé igyekezett az Amerikában ledolgozott évek után.
Történelmi tragédiákkal és fordulatokkal, sorscsapásokkal és váratlan megpróbáltatásokkal, meg persze örömteli, vidám és meghökkentő események sorával telt az a közel 90 év, amit Irén néni eddig megélt. Ő ugyan a háború miatt nem szerezhetett diplomát, még a 6. osztályt sem fejezte be, de a gyerekei, unokái mindannyian tanult emberek. A tapasztalatait és a bölcsességét nekik adta tovább. Az emlékeit pedig szívesen megosztja mindazokkal, akik kíváncsiak egy szemtanú igaz történeteire a 20. századból.
Hidi Tünde
Kárpátalja.ma
