Nemzeti imánk költője

1989 óta január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját, megemlékezve arról, hogy a reformkor kiemelkedő költője és közéleti személyisége, Kölcsey Ferenc 1823-ban, szatmárcsekei birtokán ezen a napon fejezte be nemzeti imádságunk, a Himnusz szövegének megírását, melyhez huszonegy év elteltével szerzett zenét kultúránk másik kiemelkedő alakja, Erkel Ferenc. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc idején már nemzeti énekként énekelték, majd a bukás után a császári hatóságok betiltották, s csak 1856-ban, a szatmárcsekei Kölcsey-emlékmű felavatásakor hangzott el újra. De ki is volt ez a személyiség, aki ezzel a csodálatos költeménnyel ajándékozta meg nemzetét?

Korai árvaság

Édesapja, a középbirtokos nemes, Kölcsey Péter a Bihar vármegyei Álmosdon gazdálkodott. Édesanyja, Bölöny Ágnes viszont épp szüleinél tartózkodott, a nem túl messze eső Sződemeteren, amikor 1790. augusztus 8-án életet adott második gyermekének s egyben legidősebb fiának, aki a keresztségben a Ferenc nevet kapta. Hatan voltak testvérek, négy fiú és két lány, de a kislányok még apró gyermekekként elhunytak. A kis Ferkó még hatéves sem volt, amikor himlő szövődményeként fél szemére megvakult, s alighogy betöltötte 6. életévét, édesapja elhagyta az árnyékvilágot. Édesanyja a hírneves Debreceni Református Kollégiumba íratta be kisfiát, ám a gyermek még csak 11 éves volt, amikor Bölöny Ágnes is sírba szállt. Nem csoda, hogy a kis árva mélabús, zárkózott gyermek lett. A megyei hatóság Gulácsy Antal szokolyi földbirtokost nevezte ki a gyerekek gyámjául, és Péchy Imre, a kollégium főgondnoka is valamelyest felügyeletet gyakorolt fölöttük.

A csendes fiú szinte minden örömét az olvasásban lelte. Különösen kedvelte a görög hőskorról szóló olvasmányokat, egyik osztálytársával homokból megépítették – már amennyire gyermekekként tudták – az ősi Athént, s játék-emlékjelekkel jelölték meg a marathoni győző, Miltiádész és más görög hősök csatáinak színtereit. Elsajátította a francia, a német és a görög nyelvet, nem egy idegen szerzőt eredetiben olvasott, s irodalmuk mellett megismerte e népek filozófusait, történelmi nagyságaikat. Éles eszével kitűnt tanulótársai közül, felsőosztályos diákként sokszor elég volt közvetlenül az óra előtt átfutnia a leckét, mégis jobban tudta azt, mint bármelyik osztálytársa.

1809-ben befejezte a kollégiumot, s joggyakorlatot is végzett Pesten, de az ügyvédi vizsgát már nem tette le. Elhatározta, hogy az irodalomnak szenteli életét, megélhetése biztosítása végett pedig gazdálkodni kezdett álmosdi birtokán, majd átköltözött Szatmárcsekére.

Kazinczy harcostársa

1805-ben, Csokonai Vitéz Mihály temetésén találkozott első ízben a nyelvújítás vezéralakjával, a magyar klasszicizmus egyik legnagyobb képviselőjével, Kazinczy Ferenccel. Majd levelezni kezdett vele, elküldte neki első irodalmi zsengéit, és igen felbátorította, hogy a széphalmi költőfejedelem elismerően nyilatkozott írásairól, szerzőjükben felismerte a jövő kitűnő költőjét, ő pedig kiállt mellette a neológusok (nyelvújítók) és az ortológusok (a nyelvújítás ellenzői) közötti szellemi küzdelemben. Amikor az utóbbiak a Mondolat c. vitairatban támadást indítottak a nyelvújítók ellen, Szemere Pál írótársával együtt 1814-ben megírta a Felelet a Mondolatra c. munkát, védelmébe véve a magyar nyelv további fejlődése végett feltétlenül szükséges nyelvújítást.

Első verseit (Andalgások, A Rákos nymphájához, Elfojtódás) még a klasszicizmus szellemében írta, s két kritikai tanulmányában is e stílusirányzat talaján állva ítélte el Csokonai és Berzsenyi Dániel költészetét, éppen azt, ami új volt bennük. Később viszont megbánta elhamarkodott ítélkezését, majd elindult a romantikához vezető úton. Az antik minták követése helyett a nemzeti múlt feldolgozásának szükségességét kezdte hirdetni. 1817-ben tolla alól kikerült Rákóczi, hajh… c. ódája, első romantikus költeménye, melyben hitet tett amellett, hogy a hazafias költészet célja nem a múltba révedés kell, hogy legyen, hanem a szép új haza felépítése. Lényegében ugyanezt a gondolatot fogalmazta meg később, Huszt c. versében, melyben röviden összesűrítette a reformkor új, polgári Magyarországot felépíteni akaró reformereinek programját: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!”

Itt jegyezhetjük meg, hogy a költemény máramarosi tartózkodásai egyikén született, a gyenge fizikumú költő ugyanis több ízben felkereste az akkor már nagy hírnévnek örvendő viski várhegyi fürdőt.

„Isten, áldd meg a magyart…”

1823 januárjában megírta A magyar nép zivataros századaiból alcímet viselő fenséges költeményét, a Himnuszt, melyben áttekintette történelmünket, annak fényes és gyászos korszakait. Valláserkölcsi alapú történelemszemlélet tükröződik himnuszában. Istent tekinti a történelem mozgatójának, akinek kegyelme révén virágzott fel nemzetünk, s csak a magyarság bűnei miatt fordult el tőlünk. Ám a költő úgy látja, hogy népünk már megbűnhődött vétkeiért, szánalomért könyörög Istenhez, és segítséget, áldást kér tőle nemzetünkre.

Három év múlva Szemere Pállal együtt – Pest-Budán – megalapította az Élet és Literatúra (irodalom) c. folyóiratot. A független magyar állam megszűnéséhez vezető, 1526-ban lezajlott mohácsi csata 300. évfordulójára Mohács címmel emlékbeszédet írt, melyben már ott tükröződik demokratikus nemzet- és hazafelfogása. „Rang és birtok egyesek sajátja, a nemzet és haza nevében mindenki osztozik” – szögezte le akkor, amikor a társadalom felső rétegeihez tartozók nagy része még csak a nemességet értette a nemzet fogalma alatt. A Nemzeti hagyományok c. értekezésében pedig kifejtette, hogy az igazi nemzeti irodalom csak úgy jöhet létre, ha visszatérünk a gyökerekhez, melyek közé a kuruc dalokat és a népköltészet alkotásait sorolta. Magát a folklórt önmagában még nem tartotta esztétikailag értékesnek, szerinte azt fel kell emelni a magas művészet színvonalára, hogy a gyökerekből – vagyis a népköltészetből – táplálkozva kiviruljanak a nemzeti irodalom virágai. A folklór fontosságának a felfedezésével viszont mégis utat nyitott egy új irodalmi irányzat, a népiesség előtt, mely Petőfi, Arany és Tompa költészetében bontakozott ki…

1827-ben elhunyt Ádám nevű öccse, Kölcsey pedig magára vállalta özvegyen maradt sógornője és félárva unokaöccse, Kálmán támogatását. Visszavonult szatmárcsekei birtokára, ideje jó részét gazdasága rendbehozatalának szentelte, ám nemsokára bekapcsolódott a megyei, majd az országos közéletbe.

A hazáért és a haladásért

Szatmár vármegye főjegyzőjeként a szűkebb pátriájában kibontakozó reformer mozgalom vezetője lett, s megyéje követeként vehetett részt az 1832–1836-os országgyűlésen, ahol az alsótáblai, vagyis az alsóházi ellenzék egyik vezéralakja lett. Stilisztikailag és retorikailag is kitűnő, művészi színvonalú beszédeiben síkraszállt a független, modern, polgári nemzetállam felépítéséért, a vallási egyenjogúságért, Erdély és Magyarország újraegyesítéséért. Követelte a jobbágyfelszabadítást, amit akkor a reformerek még örökváltság formájában képzeltek el, vagyis hogy a jobbágy mérsékelt összeg kifizetésével megvásárolhassa önmaga, családja és leszármazottai szabadságát. Emellett jelentősebb nagyságú földhöz is akarta juttatni a felszabadítandó parasztokat. Szót emelt a magyar nyelv hivatalossá tételéért (Magyarország hivatalos nyelve ugyanis akkor még a latin volt), s szolidaritást vállalt a szabadságáért küzdő lengyel és görög nemzettel is.

Az alsótábla a reformerek, köztük Kölcsey felszólalásai eredményeként elfogadta az örökváltságról szóló törvényjavaslatot. Ám a bécsi kormányzat a reform ellen felhergelt bocskoros nemesek (a legszegényebb nemesek) fellépésének segítségével elérte, hogy az addig reformpárti vármegyék megváltoztassák a követeiknek szóló, az örökváltságot igenlő utasításaikat, s a képviselők foglaljanak állást a reform ellen. Kölcsey Ferenc viszont nem volt hajlandó elveivel ellentétes döntést hozni, ezért lemondott követi megbízatásáról. Az alsótábla egy újbóli szavazás során elvetette az örökváltságot.

Emlékirat az ifjúságnak

A birtokára visszatérő költő-író-politikus 1837-ben megírta a reformkori értekező próza remekművét, a Parainesis Kölcsey Kálmánhoz c. erkölcsfilozófiai intelmét, mellyel nemcsak unokaöccséhez, hanem az egész magyar ifjúsághoz szólt – s szól ma is –, s összegezte világnézeti elveit, erkölcsi felfogását. Leszögezte, hogy az embernek egész életében azt kell tennie, amit az erkölcsiség megkíván. Ebből a célból be kell tartania az alapvető parancsolatokat: szeretni az Istent, az emberiséget, a hazát. Az erényes ember feladata az emberiség s kiváltképp a haza szolgálata. Kölcsey – akárcsak a reformkor többi haladó gondolkodója – mindent az én, a haza és az emberiség hármasságában vizsgált. Kötelezőnek tartotta az egyéniség kiteljesítését, de nem öncélúnak. Úgy vélte: az embernek azért kell kibontakoztatnia a benne rejlő képességeket, hogy jól szolgálja a hazát és az egész emberiséget.

A következő évben elvállalta hűtlenségi perbe fogott barátja és fegyvertársa, Wesselényi Miklós védelmét. Egy hivatalos ügyben tett útja alkalmával hideg zápor érte, áthűlt, s egyheti betegeskedés után, 1838. augusztus 24-én Szatmárcsekén elhunyt. (Források: Dr. Szabó Ödönné: Írók, képek, Magyar Nagylexikon, Wikipédia)