Nikola Suhaj legendája
Nyaranta Volócon, illetve az Ökörmezői járásban többször találkoztam Csehországból érkezett, népes gimnazista csapatokkal, sőt Prágából, Ostravából jött cseh nyelv és irodalom szakos egyetemistákkal is, akik tanáraik vezetésével, hátizsákokkal a hátukon járják a Verhovina-völgyet övező hegygerinceket.
Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi vonzhatja erre a felelőtlen erdőgazdálkodás miatt megkopott szépségű tájra a cseheket. Hegyekből ugyanis náluk is van elég, ráadásul a Kárpátok magasabb és vadregényesebb a hozzájuk sokkal közelebb lévő mai Szlovákiában. A csehek mégis sokan jönnek ide, annak ellenére, hogy Kárpátalján sok esetben számukra szokatlan „keleti kényelem” fogadja őket. Megtudtam, a hosszú vonatozásnak, a kényelmetlenségek vállalásának egy oka van, az pedig nem más, mint Ivan Olbracht. Pontosabban az író kárpátaljai hegyvidéki legendákat feldolgozó és az itt élők mindennapjait, a tájat mesterien bemutató művei. Közülük is leginkább a mára a cseh irodalom egyik alapművévé vált, 1933-ban megjelent regénye: Nikola Suhaj, a betyár.
Ivan Olbracht, eredeti nevén Kamil Zeman 1882. január 6-án született az észak-csehországi Semily városában, édesapja ügyvéd és író volt. Középiskolai tanulmányai után Berlinben tanult jogot, majd a Prágai Károly Egyetemen történelmet és földrajzot. 1905-től bécsi és prágai szociáldemokrata lapokba írt álnéven. 1920-ban hamis útlevéllel a Szovjetunióba utazott, ahol részt vett a III. Internacionálé II. kongresszusán, találkozott híres emberekkel, például Lunacsarszkijjal, akinek cikkeit már korábban lefordította cseh nyelvre Klara Zetkin tanulmányainak és a Kommunista Kiáltványnak társaságában. Hazatérve pedig 1921-ben kiadta riportkönyvét a Szovjetunióról Obrazy ze soudobého Ruska címmel. 1921-ben belépett a Csehszlovák Kommunista Pártba, melynek lapját, a Rude Pravót szerkesztette. Író édesapja árnyékában eleinte gyenge lélektani-elemző regényekkel próbálkozott, majd a húszas években inkább az első Csehszlovák Köztársaság burzsoá jellegét leleplezni igyekvő, elvbarátai körében is csak mérsékelt sikert arató regényekkel és novellákkal. Magyarok számára is érdekes novellája a Kaland (Prihoda, 1921), amelynek magyar a főhőse, csehül a világháború alatt, Szibériában tanult meg, 1918 után egyszerre csehszlovák állampolgár lett belőle, és hontalanul kell bujdokolnia az új, számára ellenséges viszonyok között. Olbracht egyébként is azon kevés cseh író közé tartozik, akik soha, egyetlen pillanatra sem dőltek be a cseh nacionalista propagandának, akik felemelték szavukat a köztársaságban élő nemzetiségek jogaiért. Szélsőséges baloldali nézetei miatt kétszer is börtönbe zárják. 1929-ben, a Csehszlovák Kommunista Párt V. kongresszusa előtt hét kommunista író, közöttük Olbracht nyílt levélben fellépett a párt vezetése, közvetve pedig a Komintern 1928-as VI. kongresszusán hozott határozatok ellen. Tulajdonképpen balról támadták a pártot, amely szerintük lemondott a szocialista forradalomról. Valamennyiüket kizárták a pártból. Olbracht a későbbiekben soha nem tagadta, hogy kommunista, de mégis kénytelen volt felülvizsgálni mind a párthoz fűződő kapcsolatát, mind egész addigi munkásságát. A pártból való kizárásával a kommunista pártsajtó is bezárult előtte, ezután elsősorban a német szépirodalom cseh nyelvre fordításából élt. 1931 és 36 között minden nyarat az akkor Csehszlovákiához tartozó Kárpátalján töltött, azon belül is a Verhovinán. 1932-ben riportokat tett közzé erről a vidékről Zeme bez Jmena (Névtelen föld) címmel, 1933-ban jelent meg első remekműve, a Nikola Suhaj loupeznik (Nikola Suhaj, a betyár); az itt élő zsidókról 1935-ben adta ki tanulmányait (Hory a staletí – Hegyek és évszázadok), és 1937-ben jelent meg a másik nagy remekmű, a Golet v údolí (Átok völgye). Olbracht korábban saját korának kérdéseit próbálta irodalomban megfogalmazni, továbbá politikai meggyőződését igazolni az irodalom eszközeivel. Azonban az az archaikus létezés, amellyel a Kárpátok hegyei közé zárt apró falvakban találkozott, szinte varázsütésre megváltoztatta szemléletét, írói attitűdjét, stílusát. „Itt még él az Isten” – fogalmazza meg az ateista Olbracht, mert ilyen életkörülmények között a vallás valóban jogosan él.
A cseh író legismertebb művéről 2005-ben a következőket írta S. Benedek András irodalomtörténész: Ivan Olbracht leghíresebb, a cseh irodalom alapművévé vált regényének címszereplője, „Nikola Suhaj az első világháborút követő zavaros idők valós, létező alakja volt.
Katonaszökevény, majd a népballadák stílusában fogalmazva „nagy hegyi tolvaj”. A történet reáliái korabeli dokumentumokból, jelentésekből, jegyzőkönyvekből jól ismertek. Elénk tárul egy furcsa hatalmi vákuum, ahol a már erőtlen, a Károlyi-időszak és a kommün által szétzilált megyei vezetés, román királyi tisztek, cseh legionáriusok és az addig e tájon korlátlanul uralkodó banktőke igyekszik saját uralmát biztosítani. Maga a történet színtere is többszörösen határvidék. Máramaros és Bereg valamint Galícia találkozáspontján a történelem során gyakran találtak menedékre rablók és zsiványbandák. Legutoljára Oleksza Dovbus, aki a Tisza alsóbb folyásánál még Dobos Sándorként született, de sorsa tragikus alakulása tette legendás hegyvidéki hőssé.
Ahol az Olbracht regény cselekménye zajlik, a máramarosi Verhovina felső járása, amely csak igen későn, a 18–19. század fordulóján népesedett be ruszin pásztorokkal, német tejtermelő gazdákkal és Galíciából, vagy még távolabbról érkező szegény sorsú zsidókkal. Közülük a bojkó népcsoporthoz tartozó ruszinok emelték ki Nikola Suhajt a fegyveres útonálló sztereotip fogalomtárából és tették hiedelmekkel, mítoszokkal, biblikus elemekkel átszőtt világuk sebezhetetlen, a gonoszokon bosszút álló, az ártatlanokat segítő hősévé.
A demokrácia közép-európai példájaként emlegetett Csehszlovákiában ez a hőssé nemesedett rabló nem kívánatos, élő anakronizmus. A helyi hatalom végrehajtói, az előbb Szibériában majd Galíciában harcoló-gyilkoló legionisták azonban úgy kezelik ezt az Isten háta mögötti világot, mint ami valójában volt: gyarmatként. Diktatórikus eszközeik az emberek csendes, de kitartó ellenállásán megtörnek. A már-már nevetségessé váló csendőrök onnan kapnak segítséget, ahonnan a legkevésbé várnák. A féltékenységtől és a bosszúvágytól elborult agyú néhány falubelije csapdába csalja Nikola Suhajt és öccsét, s mivel rajtuk a fegyver nem fog, pásztorfokossal számolnak le velük. S a háttérben, mint mindig, ott a pénz: az üzletmenetüket, normális életterüket féltő, nagyrészt zsidó kereskedők által felkínált elképesztően hatalmas vérdíj. Amely azonban nem jut el a gyilkosokhoz. A csendőrparancsnok számára fontosabb a dicsőség – a hallgatásra kényszerített helyi lakosok cinkossága mellett szitává lövetik a két legendás rablót.
Olbracht jól egyensúlyoz a valós tények és a legendás elemek közt, megteremti ezek harmóniáját könyvében. Amit háromnegyed évszázad távlatából mégis érzékelhetünk, az a felsőbbrendűség látószöge. Kárpátalja gyarmat, és az író felvilágosult cseh gyarmatosító. Ahogy Rudyard Kipling is a brit felsőbbrendűség hirdetője volt. Ezért kell többre tartanunk a világhírű Dzsungel könyvénél a kis monguz történetét, amely a szó szoros értelmében földközelből mutatja be Indiát.”
Ivan Olbrecht a II. világháború utáni Csehszlovákiában különböző állami és pártfunkciókat töltött be, egészen 1952. december 30-án bekövetkezett haláláig.
Az Ökörmezői járásban lévő Alsókalocsán (Колочава) máig őrzik emlékét. 1982-ben a helyi középiskolában szocreál stílusban berendezett Olbracht emlékmúzeumot alakítottak ki, amelyet 1996-ban néprajzi stílusú kiállítássá alakítottak át. 2002-ben leleplezték a településen Ivan Olbracht mellszobrát, talapzatán ukrán és cseh nyelvű felirattal. A településen található más látványosságoknak is köszönhetően az utóbbi években megtízszereződött az Alsókalocsára ellátogató cseh állampolgárok száma, akik az író egykori lakóhelye mellett igyekeznek az Olbracht műveiben olvasható helyszíneket, csúcsokat, völgyeket, falvakat felkeresni.