Szentiván-éj, a mágikus éjszaka
Az év legrövidebb éjszakáján a nyári napfordulót ünnepeljük. A régiek hiedelme szerint varázslatos éjszaka ez, amikor szinte bármi megtörténhet, a kívánságok teljesülhetnek. A néphagyományokhoz illően – világszerte – örömtüzeket gyújtanak, melyeknek csodás erőt tulajdonítanak.
Június 21-e, a nyári napforduló szinte az összes kultúrában a Nap és ennél fogva a fény diadalának ünnepe volt, amely a pogány ember hiedelmei szerint a világosság és a sötétség állandó harcán alapult. A természettel összhangban élő, kereszténység előtti ember a nyárközépi tűzgyújtással elsősorban a Napot kívánta megsegíteni a sötétséggel vívott küzdelmében, a tűz fényének erejével pedig az ártó szellemeket igyekeztek minél messzebb űzni.
A sötétség és az ahhoz kapcsolódó rontó hatások így egy időre – még ha csak egyetlen éjszakára is – de elveszítették hatalmukat az ember felett. Bár a kereszténység elterjedése után a Nap megsegítésének motívuma mindinkább háttérbe szorult, a tűzünnep mégis megőrizte korábbi szimbolikáját és mágikus karakterét, mivel a tűz gyakorlati hasznával együtt már a régi korok emberei számára is nélkülözhetetlen erőt képviselt.
A naptárreformok miatt van csúszás
A nyári napforduló az évnek az a jellegzetes időpontja, amikor a Nap az égbolton a legmagasabb delelési ponton áll. A Föld – különösen az északi félteke – ilyenkor terményekben bővelkedik, szépsége és ereje teljében van. Egyféle csúcspont ez, hiszen a nappalok a következő napfordulóig innentől már csak rövidülhetnek. Ezen a napon – június 21-én – az év leghosszabb nappalát és legrövidebb éjjelét élhetjük meg évről évre.
„Szent Iván éjjele mégsem június 21-ére, hanem június 24 ére esik, ennek oka azonban a tropikus időszámítási mód sajátosságában és a tényleges naptári évek közti különbségben, illetve az egykori naptári reformokban rejlik. Így a nyári napforduló napja és megünneplése időben napjainkra már elvált egymástól. A nyár csillagászati értelemben vett kezdete korábban valóban Szent Iván napra, azaz június 24-ére esett, de erre ma már az eltolódás miatt három nappal korábban, június 21-én kerül sor. Évszázadok, vagy egy évezred múlva a napfordulók még korábbi dátumra fognak esni” – mondta el Mizser Attila, a Magyar Csillagászati Egyesület főtitkára.
A holtak a Tejúton távoztak
A nyári napforduló már a neolitikus idők óta jelentőségteljes nap az emberiség történetében. A kelták, a germánok, a szlávok és az északi népek többsége már a kezdetektől megünnepelte ezt, mint ahogy ezt ma is teszik. Papjaik, druidáik a Föld és az Ég nászának tartották e különös napot, s ennek megfelelően is tisztelegtek előtte.
A korai pogány népek spirituális vezetőinek némelyike hitte, hogy a leghosszabb nap éjjelén révületbe esve képessé válhatnak arra, hogy testüket elhagyva a Tejúton keresztül eljussanak a holtak birodalmába, az alsóvilágba. Ennek a páratlan utazásnak az volt a célja, hogy a holtakkal érintkezve útmutatást és segítséget kérjenek többek között a jövőről, a termésről, a gyermekáldásról, a viszályokról, vagy az istenek megbékítésének módjáról.
Keresztelő Szent Jánost ünnepeljük
Mivel a keresztényi logikába is beleillett a fény és a sötétség küzdelme, ezért a kereszténység végül ezt a napot Keresztelő Szent János napjává tette. Az Iván elnevezés a régi magyar Jovános, Ivános alakból ered, illetve a János névnek a szláv formájából.
Európa szerte – különösen az északi és a szláv népek – gyakorolták Szent Iván varázslatos éjszakáján a mágikus praktikákat, amelyek a megtisztulással, gyógyítással, az egészség megőrzésével, szerelemmel, a házassággal és a termékenységgel voltak szoros kapcsolatban.
Nem volt ez másképp a magyar néphagyományban sem, s a tűz nem véletlenül vált a világosság, a tisztaság, az egészség, a szenvedély, az elevenség, a szerelem és az örök megújulás jelképévé a magyar hiedelemvilágban is. A nyári napfordulóra eső Keresztelő Szent János ünnepe az 5-dik században vált elterjedtté, s a keresztény ünnep magába olvasztotta mindazokat a hiedelmeket és rítusokat, amelyek korábban a különböző népeknél a nyári napfordulóhoz kapcsolódtak.
Szent Iván napi magyar népszokások
A Szent Iván naphoz fűződő hiedelmek és szokások egyrészt a szomszédos népektől, másrészt egyházi közvetítéssel kerültek hozzánk. „A magyar szokások szerint régen a június hónapot is Szent Iván havának nevezték. A nyárközépi tűzgyújtást, illetve a tűzcsóvák forgatását – népies nevén lobogózást – a történelmi Magyarország egyes területein, főleg Nyitra megyében Szent Iván napi dalok éneklése kísérte” – mondta lapunknak Hegedűs Vilmos kultúrakutató.
A tűz körül álló asszonyok különféle illatos füveket, virágokat füstöltek, s ezeket később fürdők készítéséhez használták fel. Hegedűs megemlíti még, hogy gyógyító hatást tulajdonítottak a tűzbe vetett almának is, mondván, aki abból eszik, nem betegszik meg. Baranya megyében a sírokra is tettek a sült almából, míg Csongrád megyében azt tartották, hogy a tűzbe dobott alma édes ízét az elhunyt rokonok is megízlelhetik.
Szerelmi praktikák és jóslások is fűződnek e naphoz. A szalmából és a többféle fából megrakott tűz fölött a hagyomány szerint a lányok átugráltak, amíg a fiúk azt figyelték, ki mozog közülük a legtetszetősebben. Az ugrások magasságából és irányából persze sokféle jövendölést lehetett kiolvasni.