Zene füleimnek: Szabadtéren, járványszünetben

A muravidéki Lendváról nem biztos, hogy a zenei hagyományok jutnak először a nyájas Olvasó eszébe, pedig a téma hosszú cikksorozatra adna elegendő anyagot. A városban született például a két világháború közti időszak legnagyobb magyar tenorénekese Pataky Kálmán, aki világjáró művészként is mindig megemlékezett gyökereiről.

A vidék tradíciói külön kötetre érdemesek, 2018-ban – a Hagyományok Háza gondozásában – látott napvilágot a Muravidéki magyar népzene című kiadvány, ami igazi különlegességnek számított hazai népzenei berkekben is. Később egy első világháborús rádiójátékban magam is sokat merítettem az összeállítás hanganyag-mellékletéből.

„E kötet, az elvégzett munkával együtt, közösségünk szempontjából fontos érték és bizonyíték – jellemzi a hiánypótló munkát Göncz László, a muravidéki magyarság emblematikus személyisége. – Az egyetemes magyar népdalkincs vonatkozásában pedig tán az egyik legkisebb, de élénken csillogó és nélkülözhetetlen mozaikkő behelyezése nemzeti értéktárunk egészébe.”

Talán nem véletlen, hogy a Magyar Állami Népi Együttes járványközi második fellépéssorozatát Muravidékre szervezte. A társulat Domonkosfán kezdte a turnét, Lendván két előadást adott, számomra az első, a gyermekeknek szóló első szabadtéri fellépés marad különösen emlékezetes. A nézőtéri székeket kellő távolságba helyezték el egymástól, és a bejáratnál regisztrálni kellett, s kézfertőtlenítő is szolgálta a védekezést. No, nem taposta egymást a tömeg az augusztus 26-ai délutáni kánikulában, de a lelkes nézőtéri csapat ugyancsak jól szórakozott. A kerítésen kívülről is kisgyermekek leselkedtek huncutúl, s mikor a színpadon tánc volt a soron, ők is táncra perdültek.  Nekem is igazi élményt jelentett a jeles esemény, hiszen fél esztendeje nem láttam színházi előadást, s igencsak kiéheztem a zenei kulturális csemegékre.

A műsorvezetők kitettek magukért. Nagy türelemmel avatták be az egybegyűlteket a népzene és a néptánc rejtelmeibe. A hangszerek bemutatása után népszerű táncok következtek, talán a legnagyobb sikere a kalapos-táncnak, a mezőföldi sudridomnak (verbunkosnak) volt, a gyermekek hahotáztak a látványon. A leánykák elgondolkozva, néma figyelemmel követték a sárközi menyasszony-öltöztetés szertartását, hogyan került rá az eladósorban lévő lányra az alsószoknyák tömege, míg végül az ara díszes, hímzett ruhában állhatott a násznép elé. A viseletbemutató és szokásbemutató is osztatlan sikert aratott. Végül a közönséget is megtáncoltatták a műsorvezetők, a rábaközi nagyverbunk bemérőjére pattantak fel többen is a székekből.  A fellépőknek, a bezártság után, ugyanolyan élmény volt az előadás, Mihályi Gábor, az együttes vezető szavait idézem: „Nem is tudom, ki örült jobban, a nézők, akik láthattak minket, vagy mi, hogy közönség előtt léphettünk fel.”

Csermák Zoltán