Múltfogyatkozás: A Nácsálnyik

Jevgenyij Ionovics volt az üzem lelke. Hetvenedik évén már jócskán túl lehetett, mégis egy fehér szál sem volt fekete hajában. Csak a szeme körüli ráncok árulkodtak arról, hogy már nyugdíjaskorú. A háború után azonnal a gyárban helyezkedett el. Senki sem tudja, hogy miért szerelték le a precíz mesterlövészt. Bár szép katonai pálya állhatott volna előtte, ő mégis az üzemet választotta.

Kora reggel a bejárat mellett elszívott pontosan három szál Kozákot, ez idő alatt figyelte, hogy ki megy be a gyárba. Mindenkihez volt szava, valakihez dicséret, valakihez szidás. Miután elpöfékelte a harmadik szálat, kihúzta magát, és királyként vonult be a vezérlőbe. Ott minden helyiség áramellátását bekapcsolta, majd személyesen ellenőrizte le, hogy mindenhol kigyúltak-e a lámpák, és zakatolnak-e a gépek. Ezután ő nyitotta ki az ajtókat az épületen belül, mindenkit beengedett az üzembe. Amikor meggyőződött arról, hogy mindenki a helyén van, akkor visszament a vezérlőbe, és ebédszünetig a termelési naplót vezette, vagy keresett egy üzemen kívüli gépet, és megpróbált életet lehelni bele. Általában inkább szerelt vagy a pihenő gépeket tisztítgatta. „Rend a lelke mindennek” – mondogatta.

A papírozásra minél kevesebb időt szakított. A rossz nyelvek szerint az idő előrehaladtával egyre inkább nehezére esett a betűvetés, ezért igyekezett minél későbbre halasztani ezt e kötelességét. Hangoztatta, hogy nem a papírnak dolgozik, hanem az embereknek, neki a termelés az első, és csak utána a dokumentálás. Ha már nagyon a körmére égett a papírmunka, a kapcsolószekrények előtt ült le egy székre, ölébe vette az írnivalót, és komótosan töltögette.

Jevgenyij Ionovics teljes nevét, valódi korát, lakhelyét senki sem ismerte. A munkások egymás között Nácsálnyiknak hívták. Amikor az öreg fülébe jutott a dolog, megharagudott. Hétfőn gyűlést rendelt el az ebédszünetben, ahol dörgedelmes hangon jelentette ki, hogy őt csak a becsületes nevén hívhatják. A mondandója befejeztével dühösen becsapta a vezérlő ajtaját, leült a kapcsolószekrény elé, és folytatta a naplótöltést. Aznap este minden papírmunkával elkészült.

Másnap reggel nem állt a bejárat előtt Jevgenyij Ionovics, hiába is keresték őt a munkások. A vezérlőben egy fiatal fiú ült. A fiú műszak elején mindent bekapcsolt, majd elvonult a dohányzóba. Az öreg ebédszünetben sem került elő. A kapcsolószekrény előtti szék üresen maradt hétfőtől csütörtökig. Pénteken már senki sem kereste a Nácsálnyikot.

 Hétvége előtt az üzemigazgató gyűlést tartott a kantinban.

– Jevgenyij Ionovics keddtől nyugdíjba vonult. És sajnálatosan azt a hírt kaptuk, hogy még aznap éjjel eltűnt. A rendőrség azóta is nagy erővel keresi.

A munkások felől morajlás hallatszott.

– Sajnos emiatt nem tudtunk tőle illően elbúcsúzni. Ionovics helyébe Tyimur Olekszandrovics lép. Reméljük, az új munkásunk a mi kis üzemünk és nagy államunk fejlődését fogja szolgálni, akárcsak az elődje.

A gyár idővel nemhogy fejlődött volna, teljesen leépült, két év múlva pedig lakatot tettek rá.

A környékbeliek elmondása szerint egy csontsovány férfi minden éjjel felkapcsolja a vezérlőben a villanyt, leül a kapcsolószekrény előtti székre, és napfelkeltéig a régi naplókat böngészi, majd lemegy a bejárathoz, elszív néhány szál cigarettát, és a felkelő nap első sugarával köddé válik.

Sz. Kárpáthy Kata

*Reflexió egy fotóra. Múltfogyatkozás című sorozatunk folytatódik.