Múltfogyatkozás: Az ég felé

Vasrácsok voltak fenn és lenn. Én pedig közöttük reményvesztetten pislogtam. Nem néztem ki soha, nem érdekelt, hogy mi van kinn, fel sem fogtam, hogy létezik a külvilág.

A kalitka belső falához nyomorítva nem az érdekelt, hogy kint kék az ég, hanem az, hogy vajon mikor ér véget a rabság. Amikor már majdnem beletörődtem a sorsomba, teljesen befordultam a rácsok felé. És ekkor csoda történt. Mert másnak nem tudom nevezni, csak csodának.

Széthullott a börtönöm. A nehéz rácsai eltaláltak engem. Kiszabadultam, de szárnyaim bánták ezt. Kitárult a nagyvilág előttem, én pedig ott toporogtam a rácsok romjai alatt. Nem tudtam elindulni, mert sajogtak a lábaim. Nem tudtam felszállni, mert letörtek a szárnyaim.

A kalitkában voltak szárnyaim, de nem repülhettem. Most nincsenek, mégis bármit el tudok érni.

Megerősítettem annyira a lábaimat, hogy fogózkodni tudjak velük. Felkapaszkodtam egyik vasrácsról a másikra. Egykori kalitkámból lépcső lett. Nem szabad hátranézni, mert akkor visszaesek a rácsokra. és újra kalitkává változik.

Azóta haladok az ég felé. Újra szabad vagyok.

Sz. Kárpáthy Kata

*Reflexiók egy fotóra. Múltfogyatkozás című sorozatunk folytatódik.