Közös advent és Misztrál-koncert Beregszászban

Múltfogyatkozás: Intermezzo III. Silentium

Szerző: | 2021.10.24., 17:00 | Múltfogyatkozás

Fotó: Deskó Tamás

silentium fn. (latin) – csend, hallgatás

Szoktál egyedül maradni? Úgy értem, úgy egyedül, hogy se munka, se ember nincs a közeledben. Egyedül te és jómagad, legfeljebb egy zenelejátszási lista a telefonodon vagy egy lemezjátszó. A lényeg, hogy tulajdonképpen emberzaj-mentes buborék vegyen körül. Nevezhetjük ezt csendnek is. Az ilyen csendben másképp szól egy mű, mondhatni feltölti az üresnek vélt teret, ami körülvesz.

Szeretek fejbenmozizni. A dolog pofonegyszerű: becsukom a szememet, kizárom a külvilágot. A legkönnyebb, ha nincs körülöttem sem ember, sem pedig zaj. Majd ha mindezzel megvagyok, hagyom, hogy az elmém egy sztori kellős közepébe cseppentsen engem, mint főszereplőt. Kívülről nézve semmit sem csinálok, de belül egy másik univerzum született. Szürke inszomniás estéim így válnak fejbenmozi-maratonná. Ugrálok térben, időben, szerepben. Nincs más, csak a vegytiszta csend. Így hallottam meg saját hangomat. Ilyenkor hallgatok, hallgatom magamat. Felfedezem a csendet és élvezem.

(Vicces visszagondolni arra, hogy régen haragudtam a csendre. A kollégiumi szilencium maga volt a pokol. Hang nélkül tanulni, nem beszélgetni – ez volt a szabály. Amikor kötelező volt, sohasem tartottam be. Ma nincs, aki előre figyelmeztessen erre, és senki sem várja el tőlem, mégis, néha órákon át nem adok ki egy árva hangot sem.)

Újonnan zenét kapcsolok, leheveredek pár percre, és így kerülök át egy másik világba. Nem kell hozzá semmi tudatmódosító, csupán néhány szabad perc, és zene. Ajánlom, hogy próbáld ki. Keress egy gyönyörű kompozíciót, például Erik Satie Gnossienes No.3-asát, és hagyd, hogy vigyen a képzeleted.

Én különös békére találtam. Bizarr volt ez a harmónia, mint amikor egy elhagyatott épület egyik termébe lépve indokolatlanul rendezett közegben találtam volna magamat. Rendezett sorok között tündérként lebegtem a monoton és rideg falak között. Aztán felemelkedtem, és már kint voltam, a természetben, a késő májusi fák koronáján ültem és élveztem, ahogy a Nap a sápadt arcomat színezi. Furcsa volt, de gyönyörű. És nem vágyódtam el onnan.

Sz. Kárpáthy Kata

*Reflexió egy fotóra. Múltfogyatkozás című sorozatunk folytatódik.

Pin It on Pinterest

Share This