Múltfogyatkozás: pánikszoba

Szerző: | 2021.08.01., 16:00 | Múltfogyatkozás

Fotó: Deskó Tamás

Most elmesélem neked az életem legutóbbi fejezetét. Nyugodj meg, nem untatlak adatokkal, helyszínekkel, nevekkel, meg egyéb ilyen vackokkal. Csak a történéseket kapod meg, egy kicsit másképp, mint ahogy sztorizni szoktak az emberek.

Amikor úgy érzem, nem bírom tovább, elvonulok a pánikszobámba. Ez nem egy szív alakú doboz, hanem egy rideg szoba. Ha ez egy fizikai tér lenne, akkor egy elhagyott épület eldugott zugában zöldellene és szürkéllene a penésztől, pinceszag uralkodna benne, és az egész helyet áthatná az elmúlás közérzete. Amilyen bizarr, olyannyira megfelelő búvóhelynek. Olyasmi, mint a jeges barlang a csúszni hívogató pingvinnel az irányított meditáción, csak nekem a lélekállat helyett egy furcsa fémállvány jutott. Nem állat, de cserében csendben van, és békén hagy.

Azért van szükségem egy ilyen helyre, hogy elszigetelődjek azoktól, akik bántanak. Kicsit hasonló a sündisznó mechanizmusához, amikor veszélyt érzek, azonnal behúzódom. A külvilág ebből annyit lát, hogy a szám mosolyog, és kicsit zavartabban beszélek. Egy másik irányba terelem a kommunikációt, nehogy a szemeim lebuktassanak. Nem tudok észrevétlenül hazudni. Szerencsémre az emberek többsége annyira felszínes, hogy a bakikkal teli alakításomat simán elhiszik. Vagy talán nem is annyira szerencse ez…

Közben odabent kaparom ennek a szobának a falait. Az én esetemben nem a körmeim véreznek. A penész belém ivódik, és fáj. Nincs gumis vagy kipárnázott fal. Nincs takarító. Nincs senki a szobán és rajtam kívül. Ki hallja meg a néma sikolyt a mosolyból felhúzott mögött? Senki. Hacsak fel nem fedem valaki előtt az én kis titkomat.

Bevallom, hasznos is tud lenni ez a leharcolt lyuk, énidőre, megnyugodni, gondolkodni tökéletes. Viszont ideje lenne több időt tölteni az egyre csak biztonságtalanabb falak mögött, mert túl sokat vagyok itt. Meguntam ezt a szobát, de nem olyan könnyű innen kitörni. Már nem tudom eldönteni, hogy az enyém a szoba, vagy a szoba egy része lettem. „Amit birtokolsz, az birtokba vesz.” Nincs ez másképp a magamban kiépített pánikszobámmal sem. Pedig nem vagyok befalazva, ki lehetne lépni az ajtaján, csak kényelmetlen. Kellene egy védőruha. Egy szkafander, mint a sci-fi regényekben. Néha megpróbáltam kimerészkedni. A kapott sebek visszaűztek. Félek, hogy ez jobb nem lesz. Viszont nem ülhetek itt örökké. Lehet, csak edzenem kellene magamat.

Nem az a kérdés, hogy ki lehet-e jönni, hanem az, hogy szándékomban áll-e egyáltalán kiszabadulni, vagy jó nekem a négy fallal körülbélelt egyszemélyes lét, a pergő penészes vakolattal. El merek-e végre szakadni a múlttól, akarok-e élni? Vagy hagyom, hogy eggyé válljak a penészfoltokkal.

Egy ideje nyitva az ajtó. Ki kellene mozdulni. Kék. Reménykeltő. Lehetne az életem következő fejezetének a címe, amit majd később mesélhetnék.

Sz. Kárpáthy Kata

*Reflexió egy fotóra. Múltfogyatkozás című sorozatunk folytatódik.

Pin It on Pinterest

Share This