Múltfogyatkozás: Vetélés

– Késni tetszett, merre járt magácska?

– Dél van, mindig ilyenkor találkozunk.

– Viccelődöm csak, hogy jobb kedve legyen. De ahogy látom, ma sem túl vidám.

– Ez a kórterem sem éppen a legrendezettebb, ráadásul mit keres itt ez a nagy lámpa?

– Ezt is a magácska képzelete szülte. Hogy érzi magát?

– Köszönöm, megvagyok.

– Tehát rosszul van.

– Miből veszi?

– A megvagyok egy szép hárítás, amiben benne van, hogy „minden rosszul halad, de semmi közöd hozzá”. Én viszont az orvosa vagyok, nekem tudnom kell mindenről, és tudja, hogy nekem bármit elmondhat. Tehát meséljen, mi történt?

– Tudja, volt négy vetélésem.

– Magácskának? Mikor? Amióta találkoztunk?

– Mikor bekerültem.

– Mégis hogy?

 – Tudja, nagycsaládról álmodtam. Négy gyerekkel. Három kisfiú, egy kislány. Fejben megvolt az egész, elterveztem a családomat, az életemet, erre… Mindent keresztülhúzott.

– És az vetélések hogy jönnek ehhez?

– Amikor véget ért, úgy éreztem, spontán elvetéltem mind a négy gyermekkel. Pedig meg sem fogantak. Én viszont tudtam már a nevüket, láttam előre milyenek lesznek. Aztán az apjuk… Történt vele egy kis baleset.

– Vele mi történt?

– Megöltem.

– Mikor?

– Múlt éjjel. Álmomban. Ő beszélni akart velem, én viszont csak undort éreztem iránta. Kiabáltam, hogy menjen el, ő mégis maradt. Ezért fojtottam meg egy párnával. Látja, visszatértek a rémálmaim, de kezdem irányítani őket.

– Ezt örömmel hallom.

– Gonosz vagyok, ha álmomban megölök valakit?

– A való életben megtenné?

– Nem.

– Akkor tudja a választ. De látom, magácskát igencsak felzaklatta ez az álom.

– Igen… Foglalkoztat egy gondolat: ha a gyerekekkel el lehet vetélni, a gondolatokat, emlékeket, bevillanásokat, vagy az érzelmeket miért nem lehet?

– Emlékezzen vissza Clementinera és Joelre: nekik használt az emléktörlés?

– Nem.

– Na látja.

– Miért hiányzik az a család, amit meg sem tudtam alapítani?

– A remény hiányzik magának. Most úgy érzi, hogy magányos. De, ahogy a múltkor is mondtam, próbáljon meg örülni az életnek. Fedezze fel újra önmagát.

– Próbálom, de ez a hiány még mindig sajog.

– Azért vannak áttörések. Már elfogadta, hogy ez már a múlt. Túl mélyen érintette a dolog, ezt a veszteséget nem lehet egyik napról a másikra elengedni.

– Olyan, mintha elvesztettem volna egy részemet. Mintha kivágták volna belőlem, mint egy magzatot, ami hozzám tartozott.

– Tessék türelmesnek lenni önmagához. Ne akarja siettetni a gyógyulást, ez nem így működik!

– Megpróbálom.

– Helyes.

– Letelt a vizitünk.

– Tudom. Menjen nyugodtan. És legyen türelmes önmagához!

Sz. Kárpáthy Kata

*Reflexiók egy fotóra. Múltfogyatkozás című sorozatunk folytatódik.