Múltfogyatkozás: Vizit

„Nem az idő múlik, hanem – mi.”
(Csáth Géza)

– Foglaljon helyet.

– De hát nincs is hová ülnöm, mindenütt csak romok vannak.

– Pedig ezt a kórtermet magácska építette fel az elméjében.

– Miért van itt ekkora káosz?

– Mert ez a hely éppen elemeire bomlik.

– Ezt hogy érti?

– Szó szerint. A vakolat lepereg, a falak összedőlnek. Lassan megszűnik.

– Bárcsak mással is így lenne!

– Márpedig így van. Minden csak idő kérdése.

– Idő, idő… Nekem erre nincs időm.

– Miért, hová siet?

– Tulajdonképpen sehová. Csak szeretek gyorsan élni.

– Elég baj az. Az életet élvezni kell. Tudja, élni vagy égni. Magácskán áll.

– Valahogy nekem csak az égés jött eddig össze.

– Rosszul közelíti meg. Egyébként hogy érzi magát?

– A helyzethez képest jól.

– Rémálmok?

– Nincsenek egy ideje.

– Sírás, félelmek?

– Visszajöttek. Pedig nem hiányoztak. Ahogy a fájdalom se.

– Ez is átmeneti, majd meglátja. Hogy is áll a gyásszal?

– Ha jól számolom, negyedik stáció. Feladtam az alkudozást. Nincs értelme.

– No, és miért?

– Hiszen maga mondta, hogy ez egy természetes folyamat, hogy amikor az embert ekkora veszteség éri, a tagadás és a düh után alkudozik, majd apátiába esik. De miért kérdi, ha tudja?

– Ezt magácskának kell éreznie és tisztáznia.

– Tudom. De nehéz.

– A gyógyulás sose volt egy egyszerű folyamat.

– Csak ne fájna ennyire. Félek, hogy nem jövök rendbe. Mi van, ha nem lesz jobb soha?

– Enyhülni fog, nyugodjon meg.

– Mikor?

– Legyen türelmes.

– És ha nem akarom, hogy elmúljon? Nem lehetne kiszállni, vagy visszapörgetni az időt?

– Mi értelme lenne?

– Hogyhogy mi? Nem kéne gyászolnom, mert nem lenne kit elengedni. Vagy… Nem tudom.

Őrült vagyok?

– Dehogyis. Viszont ne rágódjon azon, hogy mi lett volna, ha.

– Pedig én is hibás vagyok a múltért.

– Hibázott, belátta, tanult belőle. Ne foglalkozzon többé vele.

– Nem vagyok jó ember, folyton elrontok mindent.

– Magácska látott már tökéletes embert?

– Nem, de tőlem jobbakat igen, akik senkit sem bántottak életük folyamán.

– Honnan tudja, hogy jobbak, és senkit sem bántottak?

– Látszik.

– Magácska igen naiv.

– Esetleg gonosz…

– Nem az. Csak tévedett. Igen sokat tévedett. Viszont felismerte, és már nem teszi. De, mint mondtam, ideje lenne ezt elengedni.

– Akkor mit csináljak?

– Éljen. Engedje el a múltat, hiszen már eltemette. Ne akarja feltámasztani, nem is tudná, és nem is kell. Magácska már egy új ember. Tessék végre a hullát leengedni a sírba, koszorúzza meg még egyszer a könnyeivel, utána pedig vegye le magáról a fekete ruhát, és örüljön.

– Ugyan, minek örüljek?

– Az életnek. Mert szép. Látja, ezt a fát itt, az ablak alatt? Bár ez is csak a magácska képzeletének szüleménye, nézze, milyen szép. Most, tavasszal lombot ereszt, majd ősszel lehullatja, de a következő évben ismét üde lesz. Nincs ez másképp velünk sem, az emberekkel. Csak legyen türelmes. Az életében a mostani tél is elmúlik, és meglátja, jön utána a tavasz, majd a nyár.

– … és az ősz is.

– Magácska ma igencsak borús. Nem szabad ilyen letörtnek lenni!

– Mondja, az emlékek nem tudnak kimászni a fejünkből?

– Nézze ezt a szobát. Valamikor frissen volt festve. Most pereg a vakolata. Látja ezt a szekrényt? Tele volt gyógyszerrel. Egy szem por nem volt rajta. Most pedig ilyen. Nem tűnik el nyomtalanul, de leépül. Idővel már csak a romok maradnak, mutatni, hogy volt itt valami. Na, ilyenek az emlékek is. Ne búsuljon, a most éles fájdalmai is halványulnak majd.

– Letelt a vizit. Mennem kell vissza, az életbe.

– Vigyázzon magára. És ne féljen élni!

Sz. Kárpáthy Kata

*Reflexiók egy fotóra. Múltfogyatkozás című sorozatunk folytatódik.