Színfalak mögött: Cséke Adrienn Johanna segédszínész

Cséke Adrienn – egy rendkívül kreatív, művészi és ezzel együtt energikus fiatal lány. Jelenleg a főiskola mellett segédszínészként tevékenykedik a beregszászi színházban. Évekkel ezelőtt nem is hitte volna, hogy egy színházlátogatás alkalmával megnézett meseelőadás mutatja meg neki az utat a világot jelentő deszkák felé.

– Hogyan kezdődött a színház iránti szereteted?

– Amikor először elmentem színházba. Körülbelül 10-11 éves lehettem, amikor a Kastankát játszották. Nagyon megfogott. Ezután nemsokkal meghirdették az újságban, hogy újraindul a Ficseri gyermekstúdió. Keresztanyám hívta fel rá a figyelmem, hogy ha szeretném, próbáljam meg. Megpróbáltam. Én voltam az első felvételiző. Vass Magdolna, Domáreckájá Júlia és Vidnyánszky Évike néni hallgatott meg. Egy verset és egy dalt kellett vinnem. Mivel sikerült a felvételi, ezért nagyon aktívan jártam színibe, nagyon szerettem és egy alkalmat sem hagytam ki!

– 15 évesen szerepet kaptál a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadásban, beugrószínészként. Hogy élted ezt meg?

– Én mindig a csendes figyelő voltam, viszont amikor egy meseelőadást próbáltunk, ott először éreztem azt, hogy kezdek felszabadulni. Akkor ízleltem meg mit jelent „játszani”. A Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadásban egy kicsapongó, szeleburdi fiatal lány szerepét kellett átvennem. Akkor ezt még fel sem fogtam, mert nem tudtam, hogyan kezeljem a helyzetet. Viszont azt tudtam, hogy ez egy fontos feladat, és mivel rám bízták, azt precízen és mindent beleadva kell teljesítenem.

– Nagy benned a megfelelési kényszer?

– Igen! A többiek felé, a színház felé, de legfőképp magam felé! Szerintem ez mindig bennem fog maradni, hiszen ez a szakma erről szól. Illetve, ha lehetőséget kapok, akkor tudom, hogy nem szabad gondolkodnom, hiszen nem vagyok még abban a helyzetben, hogy válogassak. Rendkívüli alázattal próbálok tevékenykedni a szakmában.

– Amikor a helyettesítés véget ért, szomorú voltál?

– Akkor igen, mivel ez volt az első előadásom. Nagyon a szívemhez nőtt, de miután kaptam más szerepeket, sikerült elengednem a dolgot. Persze, most is nagy szeretettel gondolok vissza rá.

– Milyen előadásokban szerepeltél ezek után?

– A Chioggiai csetepaté következett, melyet szintén nagyon élveztem, még akkor is, ha egyetlen szót sem kellett szólnom. Ezek után a 12 hónap meseelőadás jött, melyet a gyermekközönség miatt szerettem. Rajkó Balázs Felvi.ua darabja pedig azért nőtt a szívemhez, mert minden mozzanatát együtt találtuk ki. Legutóbb pedig a Köszi, köszi… kabaréelőadáson dolgoztunk, amit azért szeretek különösen, mert ez az első, amiben egyedül is kell énekelnem. Jelenleg pedig két előadás is függőben van, amin dolgozunk.

– Felvételiztél a Kaposvári Színművészeti Egyetemre…

– Ez a dolog úgy sikerült, hogy nem sikerült. Amikor nem sikerült, akkor nagyon csalódott voltam. Haragudtam a világra és magamra is. Szerintem most is vannak bennem tüskék, de emellett nagyon örülök, hogy megpróbáltam, hiszen nagy hatással volt rám. A továbbiakban pedig nem kizárt, hogy újra megpróbálom.

– A kritikákkal hogy állsz?

– Attól függ, hogy ki mondja. Persze, ha a szemembe és nem a hátam mögött mondják, akkor azt elfogadom. Viszont nem biztos, hogy egyetértek vele, de mindenképp meghallgatom, és igyekszem megfogadni a pozitív kritikákat, és az építő kritikákat is.

– Ha éppen nem előadásokban játszottál, mi volt a feladatod?

– Segítettem a szervezésben és mindig azt csináltam, amire szükség volt. Volt, hogy nézőket engedtünk be, és a nézőtérrendezésben segédkeztünk segédszínész társaimmal, volt, hogy jegyet szedtünk, vagy plakátoltunk. Ezeket is nagyon szerettem, hiszen nagyon jó volt a hangulat. Volt, hogy fogadásoknál segítettem vagy nyomtattam. Ezért is szeretem a mi kis színházunkat úgy, ahogy van. Nem csak azt a részét, amikor ki kell állni a színpadra, és ott megvilágítanak, amikor a középpontban vagyok, hanem pont azok miatt a dolgok miatt, amit más nem lát, amik a színfalak mögött vannak.

– Iskola és színház szempontjából hogyan élted/éled meg a karanténidőszak, illetve a háború eseményeit?

– Mivel főiskolás vagyok a színház mellett, azt kell mondanom, hogy eddig egy évet jártam összesen főiskolára jelenléti oktatásban, a többit sajnos online oktatásban folytattam és folytatom a vírushelyzet és a háború miatt. Mire kialakult volna a kis közösségünk, ami véleményem szerint egy fiatal életében nagyon fontos, bejött a vírushelyzet. Harmadévesek vagyunk, és szerintem mély kapcsolatot, sem egymás között, sem pedig a csoport és a tanárok között nem sikerült igazán kialakítanunk. Mindig volt/van valami, ami félbeszakítja az oktatást, és át kell eveznünk online vizekre. A színházzal kapcsolatban pedig nyilván mindenkinek kellemetlen a helyzet. A társulat egésze számára. Igyekszünk kitartani, bizakodni és megpróbáljuk kihozni belőle a legjobbat!

Orosz Veronika
Kárpátalja.ma