Színfalak mögött: Ferenci Attila színész

Ferenci Attila – a beregszászi színház színésze 1979-ben született Badalóban, ott nőtt fel, és jelenleg is ott él. Gyermekkorában teherautóvezető vagy orvos szeretett volna lenni, de az élet mégis a színművészet felé terelte. A sorozat harmadik részében ő mesél nekünk, mik a tapasztalati, mi inspirálta, hogy ezt a szakmát válassza.

  –  Hol töltötted az iskolás éveidet?

 – Szülőfalumban végeztem el az iskolát, aztán 1994-ben felvételiztem az Ungvári Közművelődési Szakközépiskola színész szakára, ahová négy évet jártam. Egyéves beregszászi színházi gyakorlat után a Budapesti Színiakadémiára nyertem felvételt, amit 2002-ben fejeztem be és szereztem színészi képesítést.

 –  Mikor lettél a beregszászi színház tagja?

 –  A szakközépiskolás évek alatt, már az első évfolyamon aktívan részt vettünk, a beregszászi színház életében. Az első éves vizsgánk Oscar Wildtól a Boldog herceg című meseelőadás volt, ami aztán évekig szerepelt a beregszászi színház repertoárjában. Bejártuk vele szinte egész Kárpátalját.

 –  Vidnyánszky Attila volt az egyik mentorod, hogyan élted meg a vele való munkát?

 –  Ő volt a mesterségtanárunk a szakközépiskolában. Amit a színház világáról tapasztaltunk addig, azt mind tőle kaptuk. Sokat tanultunk tőle. Addig csak az Ungvári Megyei Drámai Színház előadásait láttuk, orosz és ukrán nyelven, szóval maga a színházzal való találkozás, az nagyon erősen kötődik Vidnyánszky Attilához és a beregszászi színház akkori társulatához.

 –  Gyerekkorodban mi szerettél volna lenni?

 –  Én mindig nagyon szerettem a gépeket, tehát szerettem volna teherautósofőr vagy valami hasonló lenni. Az iskolában jó voltam biológiából és matematikából, ezért olyan tanácsokkal láttak el az iskolai teljesítményem alapján, hogy valami reál beállítottságú szakmát keressek. Számos versenyen is részt vettem. Emellett szavalóversenyre is jártam, amit nagyon élveztem.

Ezekután az egészségügyben akartam elhelyezkedni, ez egy második megoldás volt, de végül nem próbálkoztam vele.

 – Mellékállásban vőfély vagy. Mesélnél nekem erről?

 – Az első esküvő, amikor vőfélybotot fogtam a kezemben, az a nővérem esküvője volt, akkor 15 éves voltam. Aztán szintén a családban volt a következő esküvő, körülbelül három év múlva, akkor szintén engem kértek meg. Szakmaszerűen 15 éve vőfélykedem. Ami persze saját technikai felkészülést igényel, van segédem is, mert nem tudok mindent egyedül csinálni. Viszünk zenét, fényt, füstöt, tűzijátékot, mindent, amit csak kérnek. Meglehetősen komplex munka, de, hála Istennek, bírom.

 –  Általában főszerepeket kapsz, ezek közül van kedvenced? Esetleg olyan, amit nem szeretsz?

 –  Olyan, hogy valamelyiket nem szeretem csinálni, szerintem nincsen. Olyan van, hogy az ember úgy kel fel, hogy nincs kedve dolgozni, de ez mindenkivel előfordult szerintem. Azt sem tudnám mondani, hogy van kedvencem, azt kell szeretni, amit éppen játszunk. Azt kell megtalálni magamban, és azt kell kiadni magamból előadás közben. Minden szerep más, mindegyikből mást lehet tanulni, és valaki mást megismerni a szerep által. Szeretem a kihívásokat, alakítani és megélni a karakteremet.

 – Az énekléssel hogy állsz?

 –  A zene mindig nagyon fontos szerepet játszott az életemben. Nagyon szeretem az énekes szerepeket is. Az már más kérdés, hogy a néző szereti-e. Szoktak tapsolni, ha énekelek, úgyhogy talán nem csinálom olyan rosszul.
Ha a saját zenei stílusomról beszélünk, nagyon szeretem a rockzenét, mivel azon nőttem fel. Eddán, Metallicán, Republicon, ezeket mai napig hallgatom. Nagyon nagy kedvencem a magyar előadók közül még Ákos, akivel volt szerencsém találkozni és beszélgetni is.

 –  Hogy megy a szövegtanulás?

 –  A szövegtanulás elég jól megy, ez adottság, amit nyilván karban kell tartani, végezni kell folyamatosan, mert különben az ember elfelejti.
Filmforgatáson általában a rövidtávú memóriámra szoktam hagyatkozni. Ha én egy oldal szöveget elolvasok háromszor, el tudom mondani jelenetben. Csak már másnapra elfelejtem. Az előadásokhoz való szövegtanulás teljesen más felkészülést igényel. Ott a nagyobb szövegeket az ember otthon tanulja meg, a kisebbeket, ami csak egy-egy mondat, azt a próbák alatt.

 – Az Este hívlak című filmben a kisfiaddal láthatunk a képernyőn. Hogyan éltétek ezt meg?

 –  „Normális” filmforgatás esetén egy gyerek kiválasztása meghirdetett casting alapján zajlik. Nálunk ez úgy történt, hogy a rendező felhívott, hogy vállaljam el a főszerepet, és hogyha nem gond, vigyem a kisfiam is. Amikor elkezdtük forgatni a filmet, ő még nem volt iskolás. Augusztusi kezdés volt, és akkor, ugye, van olvasópróba, de ő még nem tudott olvasni, szóval együtt gyakoroltunk. Persze a forgatás végeztével jutalmul ígértünk neki egy biciklit vagy távirányítós autót. A forgatás után le kellett szinkronizálni az adott filmet, amit szintén együtt tettünk meg, mikor már nem volt ott senki, hogy nyugalomban menjen a munka. Én elmondtam, ő elismételte, és a végére meglett az eredmény. Úgy gondolom, rendkívül jó lett, és nagyon büszke vagyok rá!

 –  A családod hogyan viszonyul a színház világához?

 –  Nem mondanám, hogy rajonganak érte. Természetesen néhányszor eljönnek megnézni. Az, hogy színházban dolgozom, kompromisszumokkal jár, hiszen sok turné és előadás van, ezek közül nem kivételek a hétvégék és az ünnepek sem. Ehhez jönnek az esküvői rendezvények. Ilyen alkalmakkor az ember szívesebben lenne a családjával, de ezt nem mindig teheti meg. Ehhez kell egy elfogadás az ember élettársának a részéről, tehát színészfeleségnek lenni szerintem nagy kihívás.

 –  Van példaképed a szakmában? Kiktől tanultad a legtöbbet, és kikből tudsz inspirálódni?

 –  Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy a Nemzeti Színházban egy színpadon állhattam Sinkovits Imrével, Agárdi Gáborral, Béres Ilonával és Szakácsi Sándorral, az akkori legnagyobbakkal! Amikor én ott voltam diák, mi reggeltől késő délutánig órákon vettünk részt, emellett a próbafolyamatokon is ott voltunk a színházban, illetve az esti előadásokban játszottunk. Nagyon sokat tanultam tőlük viselkedés és hozzáállás terén. Illetve a mesteremtől, Huszár Lászlótól is. Ezenkívül volt szerencsém együtt dolgozni Kaszás Attilával a Bánk bánban.  Ha a filmekről van szó, akkor szeretek nagyon sok amerikai színészt, többek között Anthony Hopkinst.

 – A TV21 Ungvárnál saját műsorod van. Milyen témákkal foglalkozol?

 –  A műsor címe „Versek két percben”. Októberben lesz három éve, hogy belekezdtem ebbe, teljesen szabad kezet kapva témaválasztás téren. Minden hétköznap új vers jelenik meg, és a legnagyobb költők csodálatos verseit szavalom el és élem át ezekben a 2-3 perces szösszenetekben. Jelenleg az 528. résznél tart a sorozat.

 –  A Pulzus Rádióban is hallhatunk, mesélj erről.

 –  Amikor indult a Pulzus Rádió, illetve akkor Sion Rádió néven volt internetes sugárzás, akkor irodalmi rovatban vettem részt. Amikor pedig megkezdték a földfelszíni sugárzást, reklámfelvételekre hívtak be és hívnak azóta is néha, amiket szívesen elfogadok. Szeretem a rádiózást, nekünk volt ilyen jellegű képzésünk is még az akadémián, mivel az én mesterem nagy rádiós volt, fontosnak tartotta, hogy legyen ilyen jellegű képzésünk is. Ennek hasznát veszem a mai napig.

 –  Mivel foglalkozol szabadidődben?

 –  Szabadidőmben verset olvasok, elmegyek a gyerekkel például kutyát sétáltatni, vagy csak sétálni, kirándulni, ha szabad a hétvégém. A pandémia alatt sokat kertészkedtem, foglalkoztam az udvarral, és kifestettem a házat.

 –  Mit üzensz azoknak a fiataloknak, akik most akarnak belekezdeni a színészetbe?

 –  Mostanában azt látom a fiatalokon, hogy mindent nagyon gyorsan szeretnének. Nagyon gyorsan akarnak pénzt keresni, gyorsan akarnak autót venni, gyorsan akarnak lediplomázni. Azt javaslom, ne sajnálják az időt, a tanulásnál nincs jobb befektetés! Lehet, hogy nem 25 évesen fogja érezni az ember, hanem majd csak 35 évesen, hogy kifizetődik, amit csinál, de mindenképp megéri tanulni! Semmiképpen ne sajnálja senki az időt arra, hogy tanuljon, fejlődjön, hogy hasznos tagja lehessen a társadalomnak, Kárpátaljának és a magyarságnak!

Orosz Veronika
Kárpátalja.ma