Anyák napján a temetőben
Május első vasárnapján az első utam a temetőbe vezet. Tobozkoszorú van a kezemben, rajta színes virágok. Nagyanyámra teszem. Bábkára*.
Bűntudatom van. Évekig haragudtam rá a halála után. Évekig nem hoztam rá semmit. Nem volt túl jó a kapcsolatunk az utolsó időkben. Írtam róla egy novellát. Sztorinak jó. De bárcsak fikció lenne! Azóta, azt hiszem, sikerült neki megbocsátanom. Vagy lehet, tényleg csak az idő teszi. Magam sem tudom. Pedig gyerekkoromból szép emlékeim is vannak róla. Például, hogy együtt mentünk pászkaszentelésre. Vagy hogy elvitt egy templomszentelésre. Meg a szomszédjába, sokszor. Emlékszem a középső szobában felállított esztovátára**. Hogy vágtuk a rongyos ruhákat, gombolyagot csináltunk belőle, aztán ő szőnyeget szőtt. Csak az utolsó évek voltak rosszak. Idővel megtudtam, hogy bár nagyanyának egész jó volt – a másikhoz képest –, anyának viszont nem.
Anyu ízléses sírkövet választott bábkának és gyidunak***. Egyszerű, elegáns, már ha lehet ilyet mondani síremlékekre. Szerintem mindenképp ízléses és tisztességes.
A másik nagyanyámra nem viszek virágot. Amúgy is utazni kellene érte. Gondoltam rá pedig, de neki nehezebben megy a megbocsátás. Ott voltam vele az utolsó hazavezető útján, reménykedtem, hogy majd két évtized lemaradását bepótoljuk. De nem, nem érdekeltem. Tudom, hová temették, ott voltam a temetésén. Azóta se mentem ki oda. Először aput árulta el, aztán a testvéreimet és engem. Hát, akkor én se leszek hű az emlékéhez. Vagy lehet, még nem telt el annyi év, hogy megbocsássak? Tüske maradt bennem. Miért nem voltam elég jó neki? Már mindegy. Írtam róla sok-sok verset, mégsem tudtam kiírni magamból ezt a fájdalmat.
Mindkét nagyanyám rossz anya volt. De anyák voltak. A szüleim mindig azt mondják, hogy a Bibliában az áll: „Tiszteld apádat és anyádat”, de azt nem írták a Bibliában, hogy csak akkor, ha jók voltak. Lehet, idővel én is ilyen bölcs leszek, mint ők. Százötven önismereti óra után végre őszintén ki tudom mondani, hogy egy dolgot köszönhetek a nagyanyáimnak: életet adtak a szüleimnek. Két rossz anya, de két jó döntés. Ezt értékelnem kell.
Miközben a sírra teszem a koszorút, arra gondolok, hogy anyu az én sírom felett is állhatna. Sokszor elképzeltem, hogy mi lenne ráírva a fejfámra. Élt 1 órát. Élt 9 évet. Élt 21 évet. Aztán itt vagyok, mindent túléltem eddig, és ez még így lesz pár évtizedig, remélhetőleg. Két nagybátyámnak nem volt ekkora szerencséje. Élt 15 évet. Élt 23 évet. Ez nem szomorú képzelgés – ez márványra van vésve.
A temető után anyuékhoz megyek. Viszek ajándékot. És virágot, cserepeset. A vágott virágot pazarlásnak tartja, de biztos örülne annak is. Ha egy fűszálat adnék neki, annak is örülne. Csak mert gondoltam rá. Mert neki szedtem. Anyu már csak ilyen. Sose izgatták az anyagiak, a szándékot nézte.
Rohadt nagy mázlim van vele. Hogy sohasem mondott le rólam. Hogy ő ott volt. Nem árult el, nem dobott el, nem állt az utamba. Segített, és a mai napig segít, ahogy csak tud. Olyan nagy mázlim, hogy most van kit köszöntenem.
Sz. Kárpáthy Kata
*nagymama
**szövőszék
***nagyapa