Az én böjtöm története
Lassan letelik a húsvét előtti nagyböjt, amely alkalmat adott a lemondásra, a hitben való elmélyülésre és kiengesztelődésre.
Van, aki vallási vagy önfejlesztési célból böjtöl, mások trendből, divatból csatlakoznak.
Még a böjti időszak előtt olvastam egy számomra igencsak figyelemfelkeltő cikket, amely magáról a böjtről szólt, és arról, hogy ez hogyan is jelenik meg a modern világban.
„A modern ember a böjti időszakban felteheti magának a kérdést, mi az az érték, szokás az életében, amihez általában ragaszkodik, és amiről az »Isten előtti meghajlás jeleként« lemondana” – írták.
És én feltettem magamnak a kérdést, hogy milyen szokások vannak jelen az én életemben. Először a közösségi média megvonására gondoltam, de mivel igazából csak munkához használom és kapcsolattartásra, nem éreztem volna igazi lemondásnak. Aztán arra gondoltam, mivel tehetném jobbá az életemet? Az alkohol nem része a mindennapjaimnak, de egy magyar ember számára szerves része az ünneplésnek, hozzátartozik bizonyos összejövetelekhez.
A kárpátaljai ember iszik az ünnepre, a születésre, a halálra, az örömre, a bánatra. Szerves része az életünknek.
Én korábban sem fogyasztottam mindennap alkoholt, de szülinapok, ünnepek alkalmával igen, márciusban pedig nálunk a családban igencsak sok szülinap és névnap van, így született meg a döntés, hogy én bizony üdítővel koccintok majd mindenki egészségére. Egyfajta szociológiai felmérésként is tekintettem erre, hiszen kíváncsi voltam a környezetem reakciójára is.
A tág ismeretségi körömben elképesztően vegyesen reagáltak, amikor szóltam, hogy köszönöm, de én most nem iszom. Volt, aki támogatott, volt, aki átérezte, mibe vágtam a fejszémet, hiszen ő is böjtöt kezdett, csak alkohol helyett a desszertekről mondott le. Viszont az egyik ismerősöm például már az elején kijelentette, hogy szerinte úgysem bírom majd ki. Mondanom sem kell, hogy csak még motiváltabb lettem, hogy „na, nehogy már ne legyen ennyi akaraterőm”.
Aztán volt az a csoport, aki értetlenül állt a lemondás előtt. Jöttek a spekulációk, a beteg vagy, terhes vagy, biztos valami baj van mondatok, hiszen egyszerűen nem lehet az, hogy csak úgy lemond valaki az alkoholról.
Bevallom, talán ezek döbbentettek meg leginkább, hogy muszáj, hogy legyen valami indok.
Ez a 46 nap sok mindenre rádöbbentett, leginkább önmagammal szemben.
Megbizonyosodhattam arról, hogy az ünnepek eltelnek ital nélkül is. Bár néha idegesített, ahogy mellettem bódulttá váltak az emberek, néha kifejezettem mulatságos volt látni, ahogy még a legszófukarabb férfi nyelve is megered, hallani, hogy egyre hangosabbak a nevetések körülöttem.
Rájöttem, hogy kellő akaraterővel igenis bármiről le lehet mondani, és nem tisztem megindokolni másoknak, hogy miért döntöttem így. Az életben mindig vannak dolgok melyekről le kell mondanunk, a kérdés már csak az, hogy mi a célunk? És bár nem könnyű tartani magunkat a megvonáshoz, mégis mit profitálhatunk belőle?
Elsősorban mindenképpen az akaraterőt és annak erősödését emelném ki, valamint az önfegyelmet. Jobban megismerhetjük önmagunkat. A böjt idején is csak akkor tudjuk meg igazán, mire vagyunk képesek, amikor meg kell küzdenünk a vágyainkkal.
Nem fogok hazudni, alkalomadtán ezután is megiszom egy pohár fröccsöt vagy egy jó hideg csapolt sört a nagy melegben, de már tudom azt is, hogy alkohol nélkül is tudok táncolni, szóval, ha éppen olyan kedvem lesz, akkor majd igenis nemet mondok, mert nemet akarok mondani.
Tapolyai Emőke klinikai és pasztorálpszichológus mondta: „A 21. század embere nem szeret lemondani semmiről. Azt népszerűsítik a mai világban, hogy mindenhez jogunk van, sőt akkor leszünk boldogok, ha mindent megkapunk, amire vágyunk. A mentális egészség kutatásai azonban azt mutatják, hogy ez egyáltalán nem így van, soha ennyi szorongó és depressziós ember nem volt a világban, mint most, pedig már mindenünk megvan. A lemondás együtt jár egy önvizsgálattal, mert fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy vajon tényleg szükségünk van-e arra, amiről lemondunk. De ez önmagában még nem böjt: a cél az, hogy akarunk találkozni az Isten tekintetével, aki látja, hogy valójában kik vagyunk.”